Egy ismeretlen aranykor

JUHÁSZ KATALIN

A nyolcvanas években, aki csak tehette, Magyarországra járt moziba, illetve inkább úgy történt ez, hogy minden magyarországi utunk során beterveztünk egy-egy mozilátogatást is. Nálunk ugyanis sokkal szűkebb volt a nyugati, főleg amerikai kínálat.

A Pozsonyi Magyar Intézetben kedden nyílt moziplakát-kiállítás igazi csemege, filmrajongóknak és tárlatlátogatóknak egyaránt. Ezek a művek ugyanis egy furcsa kor atmoszféráját is visszahozzák, amellett, hogy ma már kincset érnek.

A hetvenes-nyolcvanas évek az egyedi tervezésű filmplakátok aranykora volt Magyarországon. Ennek ellenére az akkor készült remekművek többsége az utcákon rohadt el. Bár a kor legjelesebb grafikusművészei készítették ezeket, szinte soha nem szignózták őket, mert az alkalmazott művészetet akkoriban sem tartották sokra. Emiatt sajnos nem tudom felsorolni a pozsonyi kiállításon szereplő művek alkotóinak nevét.

A grafikusok a szocializmus évtizedeiben bizonyos szempontból szabadabbak voltak a festőknél, és jól is kerestek a plakátokkal. A nyugati filmek ugyanis „propagandaanyag” nélkül érkeztek a keleti blokk országaiba, ahol rendszerint a címüket is megváltoztatták, ezért nemzeti nyelvű plakátokra volt szükség.

A Moképnél minden munkára két grafikust kértek fel, levetítették nekik a filmeket, aztán egy bizottság választotta ki a jobbik plakáttervet. A külföldi forgalmazó tehát nem szólt bele a dologba, ezért ma bizonyára Woody Allen, Lucas vagy Coppola is meglepődne, ha látná, milyen plakátok hirdették filmjeiket errefelé.

A pozsonyi kiállítás anyaga rendkívül izgalmas, sőt, tanulságos is. A legtöbb műnél ugyanis érezhető az az igyekezet, amellyel a grafikus saját elképzeléseit próbálta elfogadtatni a „bizottsággal” , úgy, hogy a végén egészséges kompromisszum szülessen. Nem merészkedtek túl messzire, de színhasználatban, formákban, grafikai megoldásokban azért próbáltak modernek és haladók lenni. És sok esetben meg tudták győzni a megrendelőt, hiszen a Moképnál hivatalnokok ültek, akik nem igazán értettek a képzőművészethez. Esetleg ahhoz értettek valamicskét, milyen színek mutatnak jól az utcán.

A plakátokat a MaNDA (Magyar Nemzeti Digitális Archívum) bocsátotta a pozsonyi intézet rendelkezésére, az anyag összeállítója Aponyi Magda. Információink szerint hozzávetőleg 26 ezer külföldi filmplakát szerepel a MaNDA gyűjteményében. Ezekből láthatunk most 34 darabot. A legkorábbi az 1954-es Országúton című Fellini-filmhez készült, a legkésőbbi pedig az 1986-os Törvényszéki héják.

A nyugatról érkező filmeket egy sajátos, kelet-európai szemüvegen keresztül prezentálták a plakátművészek az utca emberének. Realizmus, minimalizmus, elemeltség, humor és kísérletezőkedv került itt szimbiózisba az üzleti szempontokkal.

Aki teheti, látogasson el a pozsonyi Védcölöp utcába (Palisády 54.) május 10-ig, és fedezze fel ezt a meglehetősen elhanyagolt művészeti ágat.