Egy hajó hánykódik a tengeren, egy ember reszket a kanapén

A másik név szereplői végül túlélik a tengeri vihart, megtalálják a sűrű hóesésben, a város zegzugos utcái közt a kényelmes, meleg szobát ígérő szállót, az utcán összeesett, hóval betakart barátot az utolsó pillanatban sikerül elvinni a kórházi ügyeletre. Onnantól pedig már Isten kezében van minden. Nyugodt álomról szó sincs: a regény egy idősíkokat, neveket, embereket, helyzeteket összemosó álommal és a káoszba a rend ígéretét hozó imával végződik.

A főszereplő egy festő, aki nem tud szabadulni a benne rekedt képektől, csak úgy, ha megfesti őket, de nem a reális látvány lenyomataként, hanem áttételesen. A ténylegesen látott képek és az elraktározódott emlékek keverednek. Miközben egy reflexióban az ágyon magányosan remegő, öngyilkosságot tervező barátjára gondol, a barát képe összemosódik az övével (mindketten festők, ugyanolyan fekete kabátjuk van, ugyanolyan borostás az arcuk, ugyanúgy gumival fogják össze hosszú, ősz hajukat). Később kiderül, hogy még a nevük is ugyanaz. A másik név a másik sorsot jelenti. Nyitott kérdés marad, adott-e Isten szabad akaratot az embernek, vagy eleve elrendelt-e minden. A két Asle nevű szereplő két hasonló előfeltételekből induló, mégis különböző irányba vezető sorsot jelképez. Bár mindketten tehetséges festők, a gyermektelen, özvegy Asle1 (felesége, Ales hatására is) már rég rájött, választania kell az ital és a művészet között; Asle2, akit mindkét felesége, gyerekei is magára hagytak, elzüllik, lebetegszik, karrierje derékba törik.

Az öregkori képekre fiatalkoriak kopírozódnak: a játszótéren látott fiatal pár mintha a főszereplő ifjúságának egy epizódját mutatná, a fiúnak ugyanolyan barna válltáskája van, s ugyanolyan fekete kabátot terít a homokozóba befeküdt lányra, mint amilyen az őket az autójából „kukkoló”, majd a játszótér mellett sétáló öregen van. A főszereplő visszalép saját ifjúkorába, kicsit úgy, mint mikor Agelopulosz filmjében, Az örökkévalóság meg egy napban az idős író nagykabátban sétál be ifjúkora nyári képei közé. Idősíkok és helyszínek úgy keverednek, hogy közben nem lineáris, hanem körkörös minden történés, minduntalan visszajutunk azokra a pontokra, amelyeken már egyszer jártunk. A jelenetek néha kimerevednek, mintha egy festmény keretébe zárnánk őket, néha hang nélkül, pantomimszerűen látjuk a cselekményt, mint Maeterlinck drámájában, a Családi körben, melyben a néző a kertből látja, az ablakon át, hogyan reagálnak a házban lévők egy családtag halálhírére: beszédesek a mozdulatok, arckifejezések, gesztusok, de a dráma maga hangtalan.

A ritmus is változó: előbb lassú, nyugodt, aztán felgyorsul, felpörög, nagy lendületet vesz, mint a hinta, melyben a fekete hajú lány ül, akit a fiú hintáztat, aztán fokozatosan lassul le megint, míg a lány meg nem állítja a lábával a hintát. A költői szépségű szöveg ritmikájában benne van a tenger hullámzása, benne vannak az élet áradásai és apadásai is.

A fiú és a lány, Asle és Ales egymás ellenképei, egymás kiegészítői, ahogy a kint és a bent, az itt és az ott, a fönt és a lent, az innen és a túl, az élet és halál. Az idős festőben a két nem is összemosódik: „Úgy nézel ki, mint egy kamaszlány, mondja Åsleik / vagy inkább  mint egy öregasszony, mondja és én nem felelek”.

Nemcsak a regény szereplői, hanem a terei is magukba zárkóznak: Dylgja, a kis falu nehezen nyílt ki, a falu öregjei még emlékeznek azokra az időkre, amikor csak a falun belül voltak utak, a faluból ki nem vezetett egy sem, a legközelebbi vegyesboltig csak a tengeren át lehetett eljutni. Az emberek a nyelvükbe, a szavaikba is be vannak zárva, a falusiak újra meg újra ugyanazokat a közhelyeket ismételgetik, ám ezekben az újra meg újra ismétlődő szólamokban végtelen nyitottság is van, ahogy az isten háta mögötti, a világgal épphogy csak összekötött Dylgjában is, ahol az emberek sose zárják kulcsra a házuk ajtaját.  

Zárt közeg, mely a megváltozott technika ellenére a hagyományaiban él, zárt világ, melyben az emberek egymásra vannak utalva. A festő kocsival jár be a városba, hogy megvegye a kellékeket, a vásznakat, a képkeretekhez szükséges fenyőfa léceket; szomszédja, az öreg Åsleik motoros hajóval jár halászni. Közben mintha a technika is élne és ugyanúgy hanyatlásra volna ítélve, mint az ember: Åsleik hajója, melynek motorja leállt, mikor a vihar idején eldugult a szűrő, ugyanúgy hánykódott a tengeren, mint a remegő-reszkető Asle otthon a kanapén, s Åsleik „nem bírt életet verni bele.”

A magyar olvasókhoz A. Dobos Éva kiváló fordításának köszönhetően már számos Fosse-mű eljutott, például a Trilógia, melyért az író megkapta az Északi Tanács Irodalmi Díját. A szerző pozsonyi felesége révén tájainkhoz is kötődik: férje műveit Anna Fosse fordította szlovákra, együtt pedig szlovák szerzőket fordítottak norvégra. A második név egy hétkötetes sorozat első része, a trilógia után egy szeptológia első kötetét vehetjük kézbe. A regény egészében egyetlen, befejezetlen mondat, az utolsó oldalon sincs pont az ima végén – átnyúlik a szöveg a következő kötetbe. 

Polgár Anikó

Jon Fosse: A másik név (Szeptológia 1.). Kalligram, 2019, 262 oldal