Egy emberi hang Stószról

Fábry évtizedeken át meghatározó szervezője, irányadója volt a hazai magyar irodalomnak, stószi házába mindenki elzarándokolt, aki valamit is számított a szakmában. Úgy hívták, a stószi remete. És valóban tökélyre fejlesztette a home office-t: kihelyezett szerkesztőségéből a világ minden tájára levelezett, összes ügyét írásban intézte. És olyan világszínvonalú, 12 ezer kötetes könyvtárat válogatott össze magának az Amazon és a Bookline segítsége nélkül, hogy a neves hamburgi hungarológus, Eve Marie Kahle is letaglózva állt a polcok között – ott volt minden, ami a hatvanas évek mértéke szerint fontosnak számított. 

Ezt a szellemi gazdagságot demonstrálta Szabó Réka, a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumában nyílt kiállítás megalkotója. A felhalmozott könyvek itt vizuális kellékek – nem Stószról származnak, hanem a múzeum könyvtárából –, megtöltik a teret, kiegészítve a paneleken prezentált fotókat, dokumentumokat és az író használati tárgyait. A megnyitón a legtöbben Fábry Corona márkájú írógépe előtt cövekeltek le, a maszkos látogatók azonnal vették a poént, következő gondolatuk pedig nyilván az volt, hogy mennyi fontos mű született ezen a szerény mechanikus eszközön. 

Ez a kiállítás tulajdonképpen három részből áll: a tárlatot kiegészíti egy informatív, igényes kiadvány Szászi Zoltán szerkesztésében, valamint egy 30 perces dokumentumfilm, amelyben Szekeres Éva szerkesztő és Lichtmannegger László operatőr elsősorban Fábryt, az embert mutatja be. Ez a film szabadon elérhető a múzeum valamennyi internetes platformján, és iskolák figyelmébe is ajánljuk, mert olyan a nyelvezete, hogy a kamaszok is megértik. Nagy szükség volt már egy ilyen segédanyagra, hiszen a mai fiatalok zöme legjobb esetben is csak irodalomtörténeti adatként találkozik Fábry nevével. Hosszú lenne kifejteni, miért kopott ki a köztudatból ez az ötven éve még intézménynek számító irodalmár, akinek örökségével a rendszerváltás után nem tudott mit kezdeni a hazai magyar irodalomtörténet. A lényeg: sokak számára az előző rendszert testesítette meg, ezért aztán forradalminak tekinthető antifasizmusát és irodalomszervezői, közösségformáló tevékenységét sem értékelték kellően. Pedig már 1938-ban ezt írta, vállalva a későbbi üldöztetést: „Az antifasizmus a kultúrtudat etikai realizmusa, erkölcsi ellenállása. Szellemi és erkölcsi fenomén, amelynek csak mint szellemi és erkölcsi fölénynek van átütő ereje. A hazug fegyverkultúra legféltettebb ellenfele még mindig az értelemmel és az erkölccsel telített szó. A szót tehát megvesztegethetetlenné kell tenni.” 

A második világháború idején kétszer is bebörtönözték, később pedig alig, illetve cenzúrázva közölték írásait a hazai lapok – ekkor már antibolsevista nézetei okoztak gondot a hatalomnak. 

Tóth László író, költő, irodalomtörténész, a kiállítás egyik szakmai tanácsadója a megnyitón Fábry további jótéteményeire is felhívta a figyelmet: „Neve és életműve Magyarország és a többi elszakított peremterület magyar közösségei felé is hidat jelentett a Kárpát-medencei magyarság egységének demonstrálására, még az 1970-es években is, tehát amikor a hivatalos kádári politika még nemigen vett tudomást a magyarság határon túli részeiről, és az irodalomban is külön-külön karanténba zárták a Magyarországon kívüli írókat, írói közösségeket. Mert e tekintetben is Fábry volt az, aki a magyarországi kritika és irodalmi közélet számára észrevétette a (cseh)szlovákiai magyarságot és íróit is. Röviden: Stósz a magyar irodalom országhatároktól független találkahelye is volt. Szellemi őrhely, ahonnan egyfelől az egész magyar glóbusz, másfelől a két-három ezer éves európai műveltség is belátható volt.” 

Az alapos és látványos kiállítást, amely két éven át készült, eleve úgy tervezték, hogy „vándorútra” indulhasson. Már eddig is három városból jelezték, hogy szívesen látnák. Addig is a pozsonyi Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumában tekinthető meg, a járványügyi intézkedések betartása mellett, ami azt jelenti, hogy limitált számú érdeklődőt engednek be egyszerre a terembe, szigorúan szájmaszkban.