Egy élő Monty Python-karakter

A hatalmas siker érthető. A könyvet olvasva a demokrata választók kedvükre szörnyülködhettek a hajmeresztő sztorikon, a republikánusok felháborodottan kiálthattak hazaárulást. Azzal szinte senki sem foglalkozott, hogy Michael Wolff „tényfeltáró újságíró” kevés tényt tár fel, viszont sokszor saját fantáziájára támaszkodva színezi a cselekményt, a neki tetsző pletykákat igaznak tekinti, és úgy kezeli Trumpot, mint egy regényhőst. Gyakran ismétli önmagát, ettől a könyv nem áll össze kerek egésszé, és komoly zsurnalisztika helyett sokszor bulvárszintre ereszkedik. Azt azonban senki sem mondhatja, hogy a kötet nem szórakoztató.

Mi itt, Európában még inkább olvashatjuk fikciós regényként, mivel (naiv módon) úgy gondoljuk, tét nélkül szórakozunk, mert nem tapasztaljuk saját bőrünkön a Trump-adminisztratíva kaotikus tevékenységének eredményeit. A magyar fordítás tempója valószínűleg világrekord, elismerés illeti Ács Eleonórát: május végén már ki is jött a Tűz és düh – Trump a Fehér Házban.

Michael Wolff legfőbb segítője a munka során az a Steve Bannon volt, aki stratégiai főtanácsadóként tevékenykedett Trump mellett, aki aztán hirtelen kirúgta őt. Képzelhetik, milyen lelkesen szállította az információkat ehhez a könyvhöz! Róla biztosan fogunk még hallani, mert éles eszű, érdekes személyiségnek tűnik.

A szerző olyan rögzítetlen interjúkra is támaszkodott, amelyek lehetővé tették a forrásainak, hogy névtelenek maradjanak, a tőlük származó információ viszont bekerüljön a könyvbe. Mások úgy nyilatkoztak Wolffnak, hogy kikötötték: az interjúk anyaga csak a könyvben kerülhet nyilvánosságra. És kíméletlenül kihasználta Trump embereinek tapasztalatlanságát is, akik bizalmas háttéranyagokat, magánbeszélgetések tartalmát terjesztették viszonylag széles körben. Nekik köszönhetőek például az ilyen mondatok:

„Trump nem élvezte a beiktatását. Nagy ünnepségre vágyott. /.../ Könyörgött a barátainak, hogy vessék be befolyásukat, és szerezzenek meg egy A kategóriás sztárt, ám senki nem állt kötélnek. Az elnök dühbe gurult, megsértődött, mondván, a hírességek úgy döntöttek, hogy leégetik. ”

Vagy: „Egész reggel harcolt a feleségével, aki már a sírás határán állt, és másnap vissza is tért New Yorkba. Trump éles és ellentmondást nem tűrő hangon beszélt vele. ”

Az is kiderül, hogy hősünk egyáltalán nem számított győzelemre, csupán egy grandiózus önreklámnak tekintette a kampányt, de hamar megittasult a hatalomtól. „Idegenkedik attól, hogy megfogadja mások tanácsát, vagy akár csak meghallgassa.” Ez a tulajdonsága első döntéseinél már nyilvánvaló – hajmeresztő fejezetek ezek. És mivel az emberei közül a legtöbben politikai tapasztalat nélkül kerültek a Fehér Házba, a kapkodás, az esetlegesség, a kommunikációs bakik sorozata már nem is meglepő.

A szerző ontja a neveket, a stábtagok, tanácsadók, politikusok, közszereplők áradatában nehéz kiigazodni, főleg, ha az illető hatvan-hetven oldallal korábban szerepelt a történetben. Érezhető, hogy Wolff az amerikai közönségnek ír, az ottani közigazgatási eljárásokat, az egyes funkciókkal járó feladatköröket, a jogi folyamatokat mi annyira nem ismerjük, hogy elég legyen egy-egy fél- mondatos említés. A munkahelyi intrikák viszont ismerősek lehetnek, hiszen nálunk is szeretik hátba döfni egymást a kollégák, nálunk is foglalkoztatnak a cégek alkalmatlan embereket, akik helyett mások végzik el a munkát.

És elérkeztünk az „alternatív valósághoz”, Trump legnagyobb találmányához, amelyre ez az egész csikorgó gépezet épül. Ez a szemellenzős politika, a statisztikák „másképp” olvasása, a tények elferdítése tájainkon sem ismeretlen (elég, ha fél órára az M1-re kapcsolunk). Ezeket a részeket szinte kéjes borzongással olvassa a kelet-európai polgár, és megállapítja, hogy lám, a világ legerősebb országának vezetője sem tud mit kezdeni a valósággal.

Az amerikai elnök személyiségéről is sokat megtudhatunk. Döbbenten csóváljuk a fejünket például az ilyen bekezdéseken:

„Trump nem olvasott. Valójában még csak át sem futott soha egy könyvet. Ha valami nyomtatott volt, az mintha nem is létezett volna. Néhányan úgy vélték, hogy ez az ember gyakorlatilag alig kicsivel több, mint egy analfabéta. (Ebből aztán volt egy kis vita, hiszen egyedül el tudta olvasni a címeket és a cikkeket, vagy legalábbis az önmagával kapcsolatosakat, valamint a pletykákat a New York Post hatodik oldalán.) Néhányan diszlexiásnak vélték – kétségkívül korlátozott volt a szövegértése. Mások arra a következtetésre jutottak, hogy azért nem olvasott, mert nem kellett olvasnia, és valójában, mint populistának, ez volt az egyik legfontosabb tulajdonsága. Az olvasás utáni idők embere volt – teljes mértékben a televízióé.”

Nyilván nem tudhatjuk, mennyi a fikció ebben a könyvben. Annyi bizonyos, hogy a szerző nem szereti Trumpot, ezért nem is lehet objektív. Viszont remekül bemutatja a kort, amelyben élünk. Belegondolhatunk, mi minden történhet, ha szakmai hozzáértés nélkül születnek fontos döntések. Emiatt hajlamosak vagyunk megbocsátani Wolffnak a gyakorta nyögvenyelős stílust, a széttartó szerkezetet, az ad hoc jellegű építkezést is. Emiatt mondhatjuk ki, hogy a Tűz és düh fontos mű.

Michael Wolff: Tűz és düh – Trump a Fehér Házban. Athenaeum Kiadó, 2018. 448 oldal.