Egy barátság furcsa története

Inisherin egy fiktív sziget, ennek ellenére autentikus hely: nem találjuk meg egyetlen térképen sem, mégis hamisítatlanul ír vidékről van szó. A tenger hullámai tekintélyes sziklák lábát mossák, az égen vad felhők kergetőznek, a fű zöldebb, mint bárhol másutt, a víz kristálytiszta. Az itt élők zsúpfedelű házai körül birkák és tehenek legelésznek. A társasági élet központja a kocsma, itt gyűlnek össze délutánonként az ivócimborák. A kocsmáros mindenki elé lecsap egy korsó Guinnesst, este megszólal a hegedű. Ezt a tájat a folklór szövete is összetartja, ahogy azt az időről időre felbukkanó jövőbelátó vénasszony és a címben szereplő szellemek is jelzik.

McDonagh ír szülők gyerekeként született, a kilencvenes években a színház világában vált ismertté abszurd és fekete humorral fűszerezett darabjaival, melyek, miután meghódították London színházait, hamarosan a tengerentúlon, a Broadwayn is népszerűek lettek. A színház világából indulva a drámaíró hamarosan a filmiparban is befutott – úgy, hogy sikerült megőriznie hamisítatlan kézjegyét. A sziget szellemei sokkal csendesebb és lassabb folyású ugyan, mint eddigi filmjei, ám sokban hasonlít az előző munkáira – a legszembetűnőbb hasonlatosság persze az, hogy a történet középpontjában ismét két karakter barátsága áll, akiket az Erőszakikból (2008) ismert Colin Farrell és Brendan Gleeson párosa alakít.

A sziget szellemei 1923-ban játszódik, mikor dúl az ír polgárháború, bár ez csupán egy messzi valóságként van jelen a történetben. A szárazföld felől hallani időnként a   puskaropogást, de az életet a szigeten gyakorlatilag nem érinti a háború. Az egyetlen háborúra utaló incidens az, hogy a rend helyi felügyelője (Gary Lydon) – mellékszereplőként a történet egyetlen ízig-vérig negatív karaktere – azzal henceg, hogy meghívták, segédkezzen egy kivégzésen. Hogy melyik fél akaszt és kit, afölött vállat von – lényeg a lényeg, hogy ő megkapja a fizetségét.

Inisherin tehát háborítatlan paradicsom lehetne. A sziget nyugalmát azonban egy másfajta konfliktus rúgja fel, amely a két cimbora, a jókedélyű, kissé együgyű tehénpásztor, Pádraic (Colin Farrell) és a magának való hegedűs, Colm (Brendan Gleeson) között robban ki. Ők ketten minden áldott délután együtt iszogattak a kocsmában, mígnem Colm hirtelen és egyoldalúan véget vet a kapcsolatnak: arra kéri Pádraicot, ne szóljon hozzá többet. Pádraic először nem hisz a fülének, majd megsértődik, valahol mélyen pedig reméli, hogy Colm csak viccel. Colm azonban nem viccel – hogy ezt bizonyítsa, azzal fenyegeti meg Pádraicot, hogy ahányszor hozzászól, levágja a saját ujját.

Pádraic – a nézővel egyetemben – akkor kezdi komolyan venni a hegedűst, amikor az beváltja a fenyegetését.

McDonagh egy barátság szövetét vizsgálja, olyanét, amelyen nem csak folt esett, hanem amelyet valaki erőszakkal tépett szét: vajon összeilleszthető-e még egy ilyen szövet? És mi a jobb: ha naivan boldog az ember, vagy ha a megszerzett tudás elveszi a világ szépségét? Okozhat-e fájdalmat másnak az, ha valaki túl akar lépni egy bizonyos ponton az életében?    Arra, hogy Colmot miért zavarja kissé félnótás ivócimborája, hamarosan fény derül: Colm egy új szerzeményt komponál, és úgy érzi, a Pádraickal töltött idő és cimborája folytonos csevegése hátráltatja ebben. Ezen a ponton válik Colm fenyegetése igazán abszurddá, hiszen ha valóban megcsonkítja a kezét, nem tud majd a hegedűjén játszani.

McDonagh eredetileg színműnek szánta a forgatókönyvet, ami érezhető a tömör cselekményen és azon, hogy mennyire kevés szereplőt használ. Bár feltűnik néhány mellékszereplő – Pádraic nővére, Siobhan (Kerry Condon), aki titkon elvágyódik a szigetről és Dominic (Barry Keoghan, akit a legjobb mellékszereplőnek járó Oscar-díjra is jelöltek a szerepért), az erőszakos csendőr fia, akit apja szigora és butasága köt gúzsba – érdekes módon a két főhős történetét leginkább az állatok mozdítják elő. Colmnak egy kutyusa van, Pádraicnak egy csacsija, akikkel barátságuk megbonthatatlan. Az állatok szerves tartozékai ennek az első pillantásra idillinek tűnő, helyenként kegyetlenbe és abszurdba hajló vidéki életnek, melyről a rendező mindvégig árnyalt humorral mesél. Az állatok helye és szerepe embertársaik mellett megkérdőjelezhetetlen – ezzel szemben az emberek közi barátság McDonagh szerint sokkal illékonyabb.