Édes folyosón át a negyedik házig

Saját énünkbe vezet el bennünket mély gondolatokból születő, szuggesztív kommunikációra képes munkáival.  Kezdjük az indulásodat meghatározó körülményekkel! Mi befolyásolta a képzőművészet iránti érdeklődésedet, mikortól foglalkozol komolyabban ezzel a művészeti ággal? Már a rajzórákon felfi gyeltek a tehetségedre?  A galántai Kodály Zoltán Alapiskolába jártam, majd a nyolcosztályos gimnáziumban folytattam a tanulmányaimat. Azt félbehagyva a Győri Tánc- és Képzőművészeti Iskola diákja lettem. Szerettem a gimnáziumot, azzal együtt, hogy szenvedtem a reáltantárgyaktól. Már itt, ekkor tudatosítottam, hogy többet szeretnék foglalkozni a rajzzal, a formákkal és a színekkel. Bár jártam rajzszakkörre és külön rajzórára, úgy éreztem, előnyösebb lenne számomra a képzőművészeti szakközépiskola, ahol magas óraszámban tanítják azt, ami engem igazán érdekel. A szüleim és a tanáraim is így vélekedtek. A művészet iránti érdeklődésem valahogy magától értetődő volt, sosem gondolkoztam más lehetőségeken. Kicsi korom óta élvezettel rajzoltam, de Győrben fogtam fel először, mit jelent valójában a művészet: olyasvalamit, ami túl van pusztán a kézügyességen, illetve a szakmai rátermettségen. A győri iskolában sok barátot szereztem, többen voltunk felvidékiek, és azzal a csapattal kerültem be a budapesti Képzőművészeti Egyetemre. Most, utólag valóban bebizonyosodni látszik, amit akkoriban mindenki mondott, hogy azok a legmeghatározóbb évek. Jovánovics György osztályában végeztem szobrász szakon 2009-ben a somorjai Blazsek Andrással és a nagymegyeri Magyarics Tiborral, akik szintén sikeresen képzőművészeti pályán maradtak. Jó volt olyan kollektívához tartozni, ahol közös volt az érdeklődés, a művészet szempontjából pedig fokozottan stimuláló volt az együtt töltött idő. Bár Budapest dinamikus város színes kulturális élettel, valahogy az egyetem elvégzése után semmi nem marasztalt ott. Viszszaköltöztem Galántára, abban a hiszemben, hogy csak átmeneti állapotról van szó. Akkoriban ugyanis erősen külföldre akartam menni. Még nagyon friss élményként élt bennem az észtországi Erasmusösztöndíj, és szerettem volna viszszajutni Tallinnba. 2010-ben azon ban történt valami „váratlan”: felvettek a pozsonyi Képzőművészeti Egyetem doktori iskolájába, Anton Čiernyhez, intermédia szakra. Egyáltalán nem számítottam rá, még úgy sem, hogy minden tőlem telhetőt megtettem a felvételire való felkészülésben. Idén júniusban szereztem meg a doktori címet. Ehhez egy kiállítás is kapcsolódott, a Negyedik ház című munkám a somorjai At Home Galleryben. Az első igazán jelentős bemutatkozásom volt ez itthon. Ezt megelőzte tavaly a Szaturnusz leckéi című önálló tárlatom a Szlovákiai Magyar Képzőművészeti Fórumon a dunaszerdahelyi Vermes-villában. Meghatározó élmény volt számomra tavaly októberben a Holtág című kiállítás, amely egy közös térbeavatkozás volt Kerezsi Nemerével az Óbudai Társaskör Galériában, ahol két tonna kristálycukor és több száz liter melasz felhasználásával építettünk egy folyosót a galéria terében.  Eljutottunk ugyan a máig, de ne szaladjunk ennyire! Térjünk még vissza egy kicsit az iskolához, a képzőművészeti oktatáshoz. Azt kaptad, amit vártál?  Utólag azt mondom, mindenképpen jó döntés volt a szakközépiskola és az egyetem is. A szakközépiskolai tanulmányaimra úgy tekintettem, mint az egyetemre való felkészülésre. Ma, a Győri Tánc- és Képzőművészeti Iskola szob rász tanáraként látom, hogy mik a buktatói egy ilyen szakirányú intézménynek a diákok szempontjából. Annak ellenére, hogy tehetséges diákokkal foglalkozunk, kevesen kerülnek be a képzőművészeti vagy az iparművészeti egyetemre. A magyarországi helyzetről beszélek természetesen, mert csak arra van rálátásom, de valószínűleg itthon is hasonló a helyzet. Sőt, még az egyetem elvégzése sem garancia arra, hogy valaki képzőművészettel foglalkozzon a diploma megszerzése után, ami főleg anyagi okokra vezethető vissza. Bennünket, képzőművészeket nem tudnak sehova sem besorolni, nem tudnak sehol sem foglalkoztatni, nincsenek intézmények, ahova jelentkezhetnénk a diplománkkal munkát keresve. Azokban, akik nem látnak bele ebbe a világba, általában az a sztereotip kép él a művészről, hogy saját munkaidejében alkot, úgy, ahogy más dolgozik, s hogy házhoz jönnek a megrendelők, a vevők, a galériások... Ez egy ideális állapot, vagy inkább csak egy idea. Voltak idők, mikor az egyház volt a művészet fő képviselője, illetve megrendelője, vagy az uralkodók, a nemesek. Ma nincs ilyen réteg, illetve nem jellemző, hogy a művész megrendelésekből éljen. Teljesen más struktúrája van ma a képzőművészeti szcénának, mások a lehetőségek, mások az irányok. Pályázati rendszer van, rezidencialehetőségek, galériák, kiállítások. Ez azonban nagyon keskeny és bizonytalan mezsgye. Egy dolog a művészet és a tehetség, az önkifejezés szabadsága és lehetősége. Más dolog ezt „eladni”, illetve ehhez egyáltalán feltételeket teremteni. A képzőművészeti oktatásból hiányolom a menedzsmentet, vagyis hogy megtanítsák a hallgatókat arra, mik a lehetőségeik, hogyan érvényesüljenek. Csupa praktikus dolog, ami fontos lenne. Lehetséges, hogy amióta én végeztem, ez változott, de a mi időnkben, ami nem volt rég, ennek semmilyen jele nem mutatkozott. Bizonyos szempontból viszont ez számomra rettenetesen ellentmondásos dolog: annak idején azért is mentem képzőművészeti pályára, mert arra gondoltam, hogy az ember elbújhat az alkotásai mögé, és nem háborgatják. Kiderül, hogy a művész nem engedheti meg magának, hogy introvertált legyen, neki kell a legnyitottabbnak, a legintelligensebbnek lennie. Egyszóval „szuperszociálisnak” kell lennie. Nálam ez a sok elvárás nehezen fér össze a mai napig. Szerencsére vannak olyanok, akiknek nincs ilyen problémájuk.  Az indulásnál azért ugye még nem teljesen így éreztél?  Eleinte, ahogy utaltam rá, naiv voltam, bennem is sztereotípiák éltek a művészetről. Az egyetemi éveim alatt ez átalakult, mondhatni elszállt. Az egyetem után még tisztábban lát az ember, és tényleg elveszik az összes illúziója. Sokszor tévesen arra törekedtem, hogy „valaki” lehessek, hogy megéljek abból, amit csinálok. Ma már ez a fajta karriertéma nem nagyon érdekel. Azaz, ha pontosabban akarok fogalmazni, nem ez a cél. Nem tudom komolyan venni. Nem azt jelenti, hogy nem születnek új munkáim, hogy nem fogok kiállítani vagy nem keresek lehetőségeket rá, hanem inkább azt, hogy nincs kedvem mindenáron részt venni olyasvalamiben, ami nem esik jól. Lehet, hogy ezek a gondolatok is csak valami újfajta naivságot tükröznek.  Voltak-e meghatározó vizuális élményeid, egy jó kiállítás például, illetve olyan képzőművészek, akik hatottak rád?  Az egyetem alatt Budapesten rengeteg kiállításra jártunk. Az első években puszta kíváncsiságból. Mindenevők voltunk, szinte minden megnyitóra elmentünk. Igazából ez is a tanulási folyamat része. Nagyon szerettem „elveszni” az egyetemi könyvtárban. Rengeteg művészeti albumot végignéztem, sokat olvastam. Aztán, amikor már jobban kiismertem magam, válogatni kezdtem. Ma már sokkal ritkábban járok kiállításokra. Nem véletlenül választottam Jovánovics Györgyöt és az osztályát. A legprogresszívebb, kísérletezésre a leginkább teret adó konceptuális vonal volt a szobrászati oktatáson belül. Aztán megismertem az intermédia szakot, ami, az alkotás módját tekintve, még szabadabb volt. Szentjóbi Tamás erőteljes személyisége itt egészen sokkolóan hatott rám.  Eddigi munkáidat ismerve, úgy gondolom, nagyon fontos számodra a háttér, ahonnan indultál, fontosak a személyek, a helyszínek, a környezet. Mit szeretnél általuk üzenni, kifejezni?  A környezet mindig meghatározó volt számomra. Budapesten teljesen más dolgok érdekeltek, mint itthon, bár a megfi gyelés „módszere” nem sokat változott. Akkoriban szerettem a helyspecifi kus munkákat, vagyis az olyan alkotásokat, amelyek konkrét helyszínre készültek, reagáltak a hely szellemére. A diplomamunkám is ilyen installáció volt. Itthon pedig, a sok emlék között, úgy tűnik, tudattalanul valamiféle tárgyspecifi kus, illetve személyspecifi kus dologba torkollott a munkám. Az utóbbi néhány évben személyes emlékekkel foglalkoztam. Ez fontos most nekem, de nem tudom megfogalmazni, miért. Talán mert az emlékezés mint fogalom, mint cselekvés a legmeghatározóbb kulcs, de sosem használom tudatosan. Miután elkészülök valamilyen munkámmal, ráeszmélek, hogy megint egy emléktárgyat teremtettem, akár bogáncsmellényként, akár szöveges formában vagy egy videóval. Nem az anyag a fontos, hanem amit végül kisugároz magából, és amit a néző belelát. A szemlélő saját érzései. Az, amit a tárgy generál benne. Nem törekszem arra, hogy a saját üzenetem jöjjön át a munkákban. Valójában nem törekszem üzenetre sem. Sokkal inkább az érdekel, hogy másokra milyen hatással van, ha már létrejött, ha már kiállították.  A misztikus dolgok is foglalkoztatnak. Azokban mi vonz?  Az alkímia, az asztrológia, a vallások mind olyan koncepciók vagy hitrendszerek, amelyeket az ember talált ki saját magának és fejlesztett tovább. Igazából ilyen a matematika is. Nekem az is mindig nagyon misztikusnak tűnt. Szerintem egy csomó dolog lehet „misztikus”, beleértve az emberi test működését vagy a növény virágzását. Ha nem úgy tekintünk a világra, mint magától értetődő dolgokra, akkor egyszer csak minden nagyon érdekesnek kezd tűnni, és rádöbbenünk, hogy semminek, ami élő vagy élettelen, nem ismerjük a pontos működését. A mesterséges intelligenciát is ide tudom sorolni. Az asztrológiában vagy az asztronómiában pedig a ránk maradt képi emlékek a vonzók, a történetük, az ábrázolásmód, az, ahogyan az akkori ismeretekkel és tudással próbálták leképezni a világot.  Jelenleg befogadóként mi vonz leginkább a vizuális kultúrából? Milyen kiállításokra mész el feltétlenül, mi szerint válogatsz? Vonzanak-e például a klasszikus műveket bemutató tárlatok?  Szeretem az újdonságokat, az embert mindig érhetik meglepetések. Ugyanakkor ma is vannak trendek, divatok. Nagyon tudok csalódni, ha fölfedezem, hogy a trend fölülírja az alkotó igazi arcát, ha nem látok a munkákban őszinteséget. Mostanában ritkán van kortárs műalkotásokkal kapcsolatban elsöprő élményem. Az is igaz, hogy ma már ritkábban megyek el kiállításra. Ha mégis kulturális hiányérzetem támad, Pozsony, Bécs és Budapest karnyújtásnyira van. A klasszikus művészetet is szeretem, sőt érdekelnek a néprajzi és a természetrajzi múzeumok és főleg az arborétumok, a kertek. Magával ragadónak tartom a növények tulajdonságait és a megjelenésüket. Szeretek a fák, a zöldségek és a virágok között járni-kelni. Legalább olyan érzéssel tölt el, mint egy jó kiállítás.