Dunának, Mississippinek egy a hangja

Mindenekelőtt kikről is van szó? Pádár Alexandra felel az énekért (no meg a főleg legbelső örömökről és vívódásokról szóló angol szövegekért), míg a gitáros Horváth Arián, a basszeros Vilczek Áron és a dobos Gilinger Ádám az önálló utat járó hangszeres részekért.

Az új EP-t nyitó Blues & Juice azonnal tökéletes keresztmetszetét adja annak az ösvénynek, amin az együttes a kezdetek óta halad. „Ősöreg” blues rock (sőt, egyenesen delta blues) hatások találkoznak a stoner/sludge rock masszív tanulságaival, tele jól átgondolt (és emlékezetes) zenei megoldásokkal a gitárriffektől kezdve a dobtémákig. Az EP további négy tétele sem fest másképp zeneileg. A Little More igazi „partinóta” iszonyatosan húzós gitáralapokon, míg a Witch of the Dice pszichedelikus hangképekkel nyit, hogy valódi power riffekben végződjön az ív. A Cats & Goats a banda első olyan dala, ahol külső embert is bevontak a zeneszerzésbe Yves Krismer személyében. A hallgató először azt hinné, valami funkos alternatív rockot hall, majd ehhez jön az ereszkedő hangsorból álló énekkel párhuzamosan berobbanó riffcsokor, ami olyan hatást kelt, mintha egy csoport cseroki járna esőtáncot. A Rotten Unicorn végül – zárásként, nagyon okosan – ismét pszichedelikus, merengős hanghorizontokkal játszik. Előzetes ismeret nélkül nagyon kevesen mondhatnák azt, hogy ezt nem egy észak-amerikai együttes rakta össze...

Összességében olyan műfajokat ötvöz a Woodstock Barbie, amelyekhez ma már számtalan klisé, dallammenet, miegymás áll rendelkezésre. Mechanikusan és/vagy fantázia nélkül is össze lehet rakni az efféle muzsikát, ahogy erre tömegével lehet találni példákat a legkülönbözőbb platformokon. Ez azt jelenti, hogy nagyon kevés az olyan zenekar, amelyek finesszel élnek, s akár az ismerős formulákat, akár a teljesen saját zenei megoldásokat olvasztják szerves, lüktető és sajátos egységbe. A Woodstock Barbie viszont képes erre, mégpedig nem is akárhogyan. Megkockáztatom: sok tekintetben jobbak, mint a kortárs nemzetközi stoner/sludge/doom és blues rock szcénák egyes ismertebb zenekarai.

Alexandra énektémái sosem hajlanak el rádióbarát irányba. Ellenkezőleg: ezek a témák a blues a soul legjobb hagyományaihoz és gyaníthatóan a saját belső, önazonos muzikalitásához igazodnak. Nem dicsérhetjük kevésbé a hangszeres munkát sem. Aki látta már élőben – jó hangosítás mellett – a társaságot, az tudhatja, hogy a három srác borzasztóan húzós, energikus groove-okra helyezi a dalokat. Arián keze alól szinte tömegesen jönnek elő az egyéni, emlékezetes riffek, az pedig külön élményszámba megy, amikor – a szó szoros értelmében fél kézzel – a Moog-szintetizátort is előveszi. Áron vaskos basszusfutamai biztosítják, hogy az anyaföld mélyében legyen a zene alapja, s ez élőben fokozottan érvényes. Ádám pedig nagyon feszes, érzékeny, s egyben rendkívül biztos alapokat teremt a dobjátékával – érdemes külön odafigyelni arra, hogy mit is ad hozzá az együttes hangzásához. A hangszereik hangolása, a témák sajátossága, azok színei együtt az énekkel összességében dialektikus varázslatra képesek – könnyedén súlyosak és súlyosan könnyedek. Egyaránt alkalmasak az alkonyatba való belemerengésre és a bulizásra. Jó hír a négyes számára, hogy az ilyen és ehhez hasonló képességek tették valójában naggyá a velük rokonítható műfajok nagyjait is. Magyarországon ez és így annak előtte még nem volt hallható. Eddig. Ady óta tudjuk, hogy a Duna és az Olt a hangok szintjén rokon folyók, ám a harmadik Woodstock Barbie-EP után még inkább úgy tűnik, hogy a Mississip- pit is hozzájuk sorolhatjuk.

A harmadik középlemezt is megismerve úgy gondolom, a négy zenész messze nem merítette még ki azokat a lehetőségeket, amelyeket eleddig felfedtek. Bőven vissza lehet még nyúlni az első EP (Never Gonna Fall in Line) „erőkompozícióihoz”, vagy még tovább lehet fokozni a soul és a blues dallamvilágainak felhasználásával már a második lemeznél (Soul Smoke) elért, most pedig továbbfejlesztett eredményeket.