Dragomán Kalucsnija úgy jó, ahogy van

Nyomtatásban eddig még nem jelent meg a mű, a kolozsvári Állami Magyar Színház azonban már bemutatta.  A kolozsváriak előadását Visky András író-dramaturg rendezte, aki – elmondása szerint – véletlenül szerzett tudomást a mű létezéséről.  „Két drámaírói ösztöndíjat nyert Dragomán György Magyarországon. A pusztítás könyve alapján sci-fit írt, a másik a Kalucsni, amelyre egy közös felolvasóestünk alkalmával kérdeztem rá. Gyuri aztán el is küldte nekem azzal a megjegyzéssel, hogy a színházak elhajtották, mert amit ő javasolt benne, az nem felelt meg valamiképpen. A Kalucsni Marosvásárhelyen játszódik a nyolcvanas években, és érezhetően A fehér király és a Máglya között született, mivel mindkét regény motívumai benne vannak. Amint elolvastam a drámát, írtam is neki egy levelet, hogy kedves Gyuri, nem nagyon értem, mi a baj ezzel a darabbal, megmondanád, ha már én nem vettem észre? »Ez a darab úgy jó, ahogy van!« – válaszolta szerethető humorral. Javasoltam is azonnal a színházunknak, hogy mutassuk be Szász János rendezésében. János igent is mondott a felkérésünkre, de családi problémái, édesanyja betegsége és a legújabb filmje, a Sóhajok hídja alakulása miatt a végén mégsem tudta vállalni. Mivel én lettem volna a dramaturg, s fennállt a veszélye annak, hogy ez a projekt teljesen elszáll, Tompa Gábor, színházunk igazgatója felkért, hogy rendezzem meg én. Mondtam, hogy ez nekem nagyon nehéz vállalás, hiszen nem aktív, hanem reaktív módon olvastam a darabot mint dramaturg, aki ezer kérdésre készült fel, hogy a rendezőnek anyagot szolgáltasson.“  A történet Visky Andrást személyesen érintette, hiszen a darabban két házkutatás van, amihez elég sok írott anyaga és megélt emléke van a 80-as évekből. Ráadásul úgy érezte: a titkosszolgálati iratokkal eddig nagyon gyáván bánt az ország. Ez mindmáig tabutéma, fájó örökség, amellyel nehéz szembenézni. „Amikor a rólam szóló titkosszolgálati iratokat olvastam, azt vettem észre, hogy egy diktatúra, legyen bármilyen természetű is, fikciógyárakat épít magának, amelyek a titkok menedzsmentjével foglalkoznak. Alternatív identitásokat alakítanak ki rólunk. Fel is kértem az erdélyi közélet néhány nobilitását, hogy az előadás részeként állítsunk ki titkosszolgálati iratokat. Ez lett az előadás díszletének egyik eleme. Maga a díszlet ugyanis egy múzeumi flexidoboz, amelyben egy nyolcvanas évekbeli blokklakást rekonstruálok. Ilyen albérletben laktam egykor magam is, és itt élnek a darab szereplői. A középosztálybeli nagymama – akinek még van egy szabad Európa-képe, hiszen a vasfüggönyös évek előtt Milánóban is járt –, vele lakik a fia és a menye, a szerkesztőorvosnő házaspár, s az ő 16 éves lányuk, vagyis az unokája. Ez a három nemzedék szépen leképezi azt a világot, amelyben élünk. A házaspár útlevélhez akar jutni, feltétlenül el akarja hagyni az országot. Lányuk nem érti ezt a furcsa őrületet, ami otthon körbeveszi őt. Keresi a módját, hogy fellázadjon. Dragomán művében a kivándorlás mitikus értékűvé válik. A házaspár ugyanis gyakorlatilag úgy rendezi az ügyet, hogy ők maguk tisztán jöjjenek ki belőle. Az útlevelükért cserébe felajánlják a lányukat Veress elvtársnak, aki a securitate őrnagya. Vagyis üldözöttek vagyunk, de az üldözők a barátaink. Megalkottuk magunkról az üldözött magyar értelmiségi portréját Erdélyben, s közben a nagy, romániai nemzetgyűlés tagjai vagy póttagjai voltunk. S ahogy kerülnek elő ezek a titkosszolgálati iratok, egyre inkább látszik, hogy az erdélyi társadalom, tehát mi magunk is tettünk azért, hogy fikcionizáljuk az életünket. Vagyis van itt egy megegyezés az üldözők és az üldözöttek között.“  A történetbeli család végül is azon a banánhéjon csúszik el, hogy mindent feltesz a kivándorlásra, mint egy kánaáni megváltásra, s ebből fakadóan teljesen bedarálja őket a tökéletesen működő gépezet. A történetet az is izgalmassá teszi, hogy az idősödő szekus őrnagy színésznő lánya az unoka apjának a szeretője. Szellemi, etikai, politikai, társadalmi értelemben folyamatos incesztusban él mindenki. „Akár egy görög drámában, itt is többféle háromszög jelenik meg – állapítja meg Visky András. – A nagymamának a férje, aki már nem él, egykor pártember volt, első nemzedékes kommunista, aki sokat tett a városért. Közben a család összes java lassan átvándorol a szekus őrnagyhoz. Az ezüsttárgyak, a biedermeier bútor, végül pedig az unoka is. Feláldozás ez, rituális értelemben. Iphigénia története. Egyébként ezt látom most is magam körül. Az idősebb nemzedék a gyermekét tekinti megváltónak, rá helyez túl nagy terheket. Nem veszik észre, hogy ezzel tönkre is teszik a gyermekük életét.“ Dragomán Györgyöt a kolozsvári előadás inspirálta abban, hogy filmet írjon a történetből, Visky Andrást pedig boldogítja az a tény, hogy a projekt továbbmegy. A film rendezője pedig Szász János, A nagy füzet alkotója lesz.  Egyetlen kérdés maradt még megválaszolatlanul: hogyan kerül a kalucsni az asztalra? Van egy vicc a darabban, amelyet soha nem mondanak el. Visky András pedig már arra is rájött, miért nem tudja befogadni a magyarországi színházi világ Dragomán György darabját. „Egyszerre realista és mrožeki abszurd a történet. Még a két költöztető is a securitate embere.“  Megalkottuk magunkról az üldözött magyar értelmiségi portréját Erdélyben, s közben a nagy, romániai nemzetgyűlés tagjai vagy póttagjai voltunk.  A titkosszolgálati iratokkal eddig nagyon gyáván bánt az ország. Ez mindmáig tabutéma, fájó örökség, amellyel nehéz szembenézni.