DOKUMÁNIA: Selena Gomez résnyire nyitja az ajtót

Selena és a készítők előre leszögezték – és a cím: Selena Gomez: My Mind&Me (Az agyam és én) is ezt erősíti meg –, itt most nem karrierközpontú portréfilm következik. Hanem az énekesnő mentális betegségével kapcsolatos kitárulkozás.

A filmet az Apple+-nak elkészítő Alek Keshishian ugyan Selena 2016-os turnéján egy koncertfilmre szerződött vele, ám az énekesnő pszichózisa és kórházba kerülése után azt a verziót, ahogyan a turnét is, lefújták. Éppen ezért láthatunk egy nagy ugrást a dokuban, 2016 és 2019–2020 között. És pont ez a nagy ugrás az, ami egy kicsit elvesz az amúgy igen fontos üzenetű film értékéből.

Bár nem szenvedek bipoláris zavarban, mint Selena Gomez, de 20 éve küzdök depresszióval és szorongásos betegséggel, amit vállalok is, és elmondhatom, hogy ez a vállalás elég necces tud lenni. Ebben a helyzetben rengeteg kéretlen jótanácsnak, felháborodásnak, értetlenkedésnek teszi ki magát a nem ismert ember is (például én), akkor pláne mit kaphat egy híresség, aki gyerekkorától kezdve a nyilvánosság előtt él, és akit mindenki ismerni vél (adott esetben: Selena). Nyilván nem véletlen, hogy a filmben tartanak egy határt, éppen csak résnyire nyitják az ajtót, amin keresztül aztán ráláthatunk Selena betegségére – mert ki tudja, milyen hatással lenne egy ennél is nagyobb kitárulkozás Selena karrierjére, üzleti kapcsolataira.

A film mégis nagyon hatásosan bemutatja, mennyire alattomos, eseménytől, naptól független betegség ez, mennyire gyilkolja az ember önbizalmát, és hogy a bipoláris zavarban szenvedő mennyire szomjazza mások elismerését. Abban sem hazudik, hogy megmutatja, sajnos vannak olyan periódusai a betegségnek, amikor az ember nem ura az impulzusainak, az agya önálló életre kel, és úgy bánik emiatt másokkal, ahogyan nem érdemlik meg. De az is előfordul, hogy éppenséggel akkor nem tud kiállni magáért, amikor kellene, mert az önbizalma romokban hever.

A film nagyot ugrik az időben, a bejátszások mégis koherensek. Selena az ágyban, szomorúan, Se­lena az öltözőben, mérgesen, Selena lefolyó sminkkel, levegőért kapkodva, zihálva sír, mert úgy érzi: kevés. Érdekes, hogy a produkcióban az énekesnő édesanyja csak egy mondat erejéig tűnik fel. Az is kiderül, hogy vannak olyanok körülötte, akik még mindig stigmatizálják a mentális betegséget. Láthatjuk Selena viszonyát a legjobb barátnőjével, talán ebbe a kapcsolatba tekinthetünk be viszonylag közelebbről.

Akad egy elég visszás, már-már önpromóciónak is beillő rész a dokumentumfilmben, de ha szánunk arra pár percet a végén, hogy végiggondoljuk, mi is volt ezzel Selena Gomez célja, rájövünk, minden bizonnyal nem önfényezés végett tartotta fontosnak, hogy megmutassa a jótékonysági munkáját.

Összességében azt tudom mondani: még a hézagokkal együtt is ritka belevaló vállalás ez a film egy szupersztártól, pláne a mai világban, amikor mindenki tökéletesnek igyekszik mutatni magát. Ne nézzék meg a filmet azok, akik nincsenek tisztában a mentális betegségekkel, vagy úgy érzik, nem szeretnék ilyesmivel nyomasztani magukat. Mindenki másnak viszont jó szívvel ajánlom.

Herczeg Szonja