Doctor Strange: Semmi új a nap alatt

Pár perc elegendő, hogy rájöjjünk: tipikus eredetfilmet látunk, amely szépen megágyaz a folytatásoknak. Megismerjük a nagyképű, a drága órákat imádó idegsebészt, Stephen Strange-t, aki egy autóbalesetben megsérül, a műtétekhez már képtelen használni a kezét. Elindul hát Keletre, egy nepáli szerzetesrendhez, ahol nem pusztán a kezét kapja vissza, hanem a mágiát és a varázslást is kitanulja. És innen nem nehéz kitalálni, hogy mi következik: szuperhős lesz belőle, majd visszatér, hogy megküzdjön a gonosz, a világ elpusztítására készülő egykori szerzetessel, Kaeciliusszal. Ha a mágiát nem számítjuk, a Batman vagy éppen a Vasember sztorija is egészen hasonló volt, és a Doctor Strange legfájóbb hibája, hogy nem képes meglepni a nézőt.

Az viszont vitathatatlan: az első pillanattól elképesztően látványos a film. Köszönhető ez a mágiával való játéknak, amelynek hatására téren és időn át visz a cselekmény, így csak tátjuk a szánkat, amikor például kilépünk az univerzumból, vagy amikor szó szerint felfordul a város, és úgy üldözik a gonoszt. De hiába lett az eddigi leglátványosabb képregény-adaptáció a Doctor Strange, az időlyukak és a különböző dimenziók nem képesek feledtetni, hogy Scott Derrickson rendezése majdnem pontosan ugyanolyan, mint bármelyik Marvel-mozi.

Sokat segít a főszereplőt játszó, a remek Sherlock sorozatból ismerős Benedict Cumberbatch, aki képes emberivé tenni ezt az arrogáns figurát, és ismeri a humor nyelvét is, így tudunk nevetni, amikor mondjuk egy almacsutkából szeretne egész almát varázsolni. Ám még miatta sem feledjük, hogy a főellenség (Mads Mikkelsen alakítja) súlytalan, és hogy fordulatokat nem igazán tartogat a film. Fájó kimondani, de igaz: elkészült a várva várt Doctor Strange, de csak egy újabb, nem túl érdekes szuperhősmozit kaptunk.

[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"245897","attributes":{"alt":"","class":"media-image","title":"","typeof":"foaf:Image"}}]]

Gera Márton