Délelőttök súlya

Minden földi életút a küszöbtől az ereszig vezet. Vaskosan tárgyilagos életbölcselet, amelyhez évszázadokon át tarthattuk magunkat. Az anyák küszöbre ülve szülték meg gyermekeiket. S ha az emberi életút véget ért, emlékeztetőként az élet lényegére és összegzésképpen, a koporsó alig kartávolságnyira állt a hajdani, egyszeri kezdettől.

Minden utunk a küszöbtől az ereszig vezet – az ábra tehát, még ha némiképpen kizárólagos is, átlátható és egyszerű.

Világrajöttünk helye és időpontja. Ez esetben a küszöb majd meghatározza a sorsunkat. Akárki vagy is, e földközelségben láttad meg a napvilágot. A föld, amelynek kérgére huppanhattál volna, ha elvétenek a segédkezek. A föld. Ezt ne feledd! Ne feledd ezt a szilárd és megbízható bevonatot: a talpad alatt lenyúló, életet adományozó és életet visszahívni tudó talajt. Jóval több ez az emberi tákolmányoknál. A föld, amely majd meghatározza a vérmérsékletedet, a hitedet, az álmaidat, a vágyaidat, távlataidat. Az a kicsi-kis terület, ahol az első kezek érted nyúltak. S hogy melyik nemzet sarja vagy, látod, e küszöbnél döntetett el, és ez így természetes.

A küszöb. Ez az a pont, ahonnan bizton elindulhatsz. És bármerre mennél is, haladásod útja nem görbülhet el. Ne keress! Ne kutass! A hozzászóló tárgyilagosság alig háromujjnyira van! Ne kopogtass hát a világ zárt titkainak birodalmában, ember!

A föld közelében születtél, mi azt jelenti, az elfogadható értelmi igazság szintjén jöttél e világra. S majd ezt a távlatot egyengeted egy teljes emberéleten át. A küszöb. És kissé távolabb az eresz. Odáig vezet majd életutad, amelyet a járni tanuló kisded is megtehet. Rogyadozó lábakkal. De megteszi. Tán nyafkán. Érthetetlen szótagokat-szitkokat mondva. De megcselekszi. Önkéntelen biztonsággal igazodva a földi törvényekhez. Ahol majd felnőttként is haladnia kell. Haladnia. Mindig. A küszöbtől az ereszig. S ha netán kísértés éri, csalódás, bánat, az élete letért a lehetséges útvonalról, csakis e két fogalomra kell gondolnia, és menten tudja, hogy hol és mit vétett.

Tisztelem elődeim egykori hozzáállását, amelynek tartalmát éppen nekünk, népvándorlóknak nem lett volna szabad elfelednünk. Mindig, emberi életünk mindmegannyi pillanatában tudatosítanunk kell, hogy – személyenként számítva – kik és mik vagyunk, s azt, hogy igazából honnan is indultunk útnak. Számít. Számít az a szeglet, amely egykor életet adott, sugallatával segítve távlatot, s ahol az adott hely aurája oltalmazott bennünket. Ahol először járt át és át a napmeleg. S először vert végig rajtunk eső, s tán megtorlás is. S ahol testben és lélekben erősödtünk. S ahol először megszólítottak, s tán nehezteltek is ránk korai vétkeink vagy tehetetlenségünk miatt. A küszöb volt életünk első biztos pontja, ha úgy tetszik, az az első négyszögöl, ahová lábunkat letehettük. Életünk alfája. S ha eltávoztunk is, elhagytuk is azt a négyszögölt, csakis reá emlékezve, figyelmünket felé fordítva hallgathatunk, szólhatunk, cselekedhetünk, álmodhatunk, vágyódhatunk, hihetünk, remélhetünk és szerethetünk. S ha elvétjük azt a tenyérnyi területet, minden egyéb érdemtelenné válik számunkra.

Igaz életbölcselet volt az övéké, a rég távozottaké, mert a mindennapi, emberi élet figyelemreméltó tartóoszlopa volt. Szemléltető példaként pedig ott az első útjára induló kisded. Aki akár azonnal megbotolhat. Elbizonytalanodhat. Akárcsak az életerejét fokozatosan elveszejtő felnőtt, aki azt mondja: „Sebaj! Az ereszig még visszaérek én!”