Czucz Enikő: Macskafogó

Szeme szinte teljesen fekete a kitágult pupillák miatt, megtörhetetlen figyelemmel kíséri a prédaállat mozdulatait, mielőtt lassan megemeli a testének hátulsó felét, riszál és ugrik. Most éppen Egyik Macskára (röv. EM, a gazdaságosság kedvéért). Ez az egyik módja a macskafogásnak. Tudom, hogy lehetetlen vállalkozás elterelni a figyelmét azután, hogy kiválasztotta a célpontot. Ha nem benti macska lenne, már nem élne, az az ösztönből fakadó, naponta gyakorolt és tökélyre fejlesztett fókusz ölné meg, ami egy létezőre szűkíti a világot. Hiába csapok zajt, dobok elé játékot, simogatom meg, semmi sem használ. Máskor a lakás másik feléből is fejvesztve rohan, ha meghallja a nevét, a legmagasabb pontról zuhanórepülésben érkezik az ölembe, ha csak egy kicsi esélyt is lát a figyelemre, de vadászatkor érdektelenné válok számára. Azért mindig próbálkozom, legalább EM felfigyel a hangomra, időben észreveszi a készülő támadást, és kedve szerint dönt: tüntetőleg elzárkózik, játékba száll vagy hagyja, hogy Másik Macska (röv. MM) lerohanja. EM nem hatódik meg, több száz támadáson van túl.

A macskafogás másik módja látszólag sokkal ösztönösebb, szinte csak rohangálásként és csapkodásként hat. Úgy tűnik, mintha nélkülözné a kiszámítottságot, ami persze távolról sem igaz, csak sokkal gyorsabb annál, mint ahogyan egy átlagos emberi agy fel képes fogni a mozgást. A macska gyors, teste hajlik, mintha kétfelé futna egyszerre, az összes izma mozdul, amikor az előtte cikázó EM-et vagy a fonálra erősített tollat kergeti. Én még nem tudom, hová fog érkezni, ő már odacsap, elkapja, és a szájában hurcolja el, mikor egy hirtelen mozdulattal sikerül kitépnie a zsinórt a kezemből. A macskák benne állnak a valóságban. Az összes. Nem csak úgy, mint te meg én, mindig különbözőek a világ szövetétől, egy idegen anyag, amit, ha meg tűr is a közeg, beépülni sosem enged.  Viszkózcsík a selymen. EM és MM otthon vannak, annyira övék a lakás, mint az utcák és a rétek. Egyszerre vannak jelen mindenhol. A fekete bundájú EM az ajtó mögötti sötétségből szakad ki, a sarkok mögött bújik, és láthatatlanná válik, amikor lábait maga alá húzva leskelődik az ablakban. MM-et azért elárulják fehér foltjai, de így is átnéz fölötte mindenki, aki keresi. Ha mozdulatlanul fekszik, a szem csak egy gyűrt, ledobott ruhadarabot lát.

MM el tudja érni, hogy tényleg rá figyeljek. Nem tudok mellette elsétálni. Beleakaszkodik a papucsomba, a nadrágomba, a köntösömbe. Csak a mancsát emeli, a teste helyzetén nem változtat. A macskafogás harmadik módja ez. Pislogva jelzi a jóindulatát, máskor az etetésidőt nyávogja. MM örökké éhes, rohan egyik táltól a másikig, habzsol, a hónapokkal ezelőtti éhezés emléke kiirthatatlan, felfalná a világot. Egyre nagyobb. Mostanában gyakran kelt légszomj, s mikor az okot tapogatom, kezem mindig MM-et találja a mellkasomon. Ahányszor hozzáérek, hangosan dorombol, és nem is tudja, hogy ő préseli belőlem a levegőt. Sürgősen tágítanunk kell a teret, mert kinövi a lakást. Ahogy nyújtózik, még csak saját súlyát bírja, eltolja magát a faltól, de rövidesen a falat rúgja ki, és EM-nek nem lesz menekülése. Nekünk se. Több területre van szükség. Horizontálisan már nincs hová terjeszkednünk, övék a balkon is. Vadászterület. Hangtalanul kapják el a madarakat, nem hallok semmilyen mozgást, egy hangot sem, csak a tollakat találom meg, barnát, feketét, sárgát.  Nem tudom, hogyan. A tér majdnem teljesen zárt, nehéz redőnyök szigetelik el, a korlátokat burkolat fedi, a rés csak két centiméternyi. Ragadozó faj, a gyilkolás nem meglepő, a hangtalanság annál inkább. Trillázva kommunikálunk, dobogva, harci kiáltással üldözik egymást, még akkor is csipognak, amikor elképzelik a kisállatok nyakának kitörését. Úgy tűnik, a képzelet több zajt csap, mint a tett. Az élet látványa mozdulásra késztet, a légzés szabályozására, az izmok feszítésére. A veszély viszont, ami MM-re leselkedik, hangtalan. Tanul és kísérletezik. Ilyenkor az én ösztöneimnek kell működniük. Az első héten majdnem megfojtotta magát az ágy támlájának rácsai között. Pár hete az asztal tetején felejtett bevásárlótáskába mászott bele, esés közben kaptam el.

A macskafogás negyedik módja egészen egyszerű. Odasétál, átkarolja EM fejét, megmosdatja. Odasétál, belemászik az ölembe. Általában a combomon találja meg a helyét és az egyensúlyát megtartandó, belevájja karmait a bőrbe. Tehetné jobban is, marhatná a húsom, de ő épp csak tartani akarja magát. MM szeretete fáj. Ágaskodva gyúrja a nyakamat, apró piros nyomokat hagyva dagaszt. Időnként elkapja a kezem. Tartja, rágja, rúgja. Ha megijedek, ha hirtelen elhúzom, ha nem vagyok okos, sérülés lesz a játékból. Nincs hirtelen mozdulat. Ellazítom a kezem, bármennyire kellemetlen is, hogy az éles fogak a bőrömet sértik, így pár pillanaton belül elveszti az érdeklődését. A mozdulatlanság, az ellenállás hiányával elégedetlen, de nem hagyok neki választást. Belenyugszik, ez eddig tartott. Megnyalogatja a kezem, hátha még van benne élet. Az esélytelenséget látva egykedvűen távozik. EM mellett alszik el.