Csukott szemmel moziba: Szeánsz Velencében

Hét darab ijesztő jelenetet ígért az egyik kritika – ez pont héttel több, mint amennyire fel voltam készülve. A film előzetese azonban inkább krimi-, mintsem horrorfilmes hangulatot sejtetett, szóval meggyőztem magam, hogy igenis ott a helyem a moziban, hiszen a Poirot-hangulatot minden sajátosságával – tea, bajusz, gyilkosság – együtt szeretem.

A Szeánsz Velencében keretes szerkezetű: kizárólag az első és az utolsó öt percében van fényes nappal, és mindkét esetben egy asztal körül ülnek a karakterek. A további százban egy sötét, kísértetjárta kastélyban járunk, ahol a hiedelem szerint árva gyermekek szellemei kísértenek.

A történet, ahogy azt a cím is sejteti, Velencében játszódik, amit a film ki is használ: az első pár percben gondolákkal közelítik meg a kastélyt furcsa, maszkos alakok. Kiderül, hogy a halloweeni ünnepség miatt néz ki mindenki hátborzongatóan, amit hol máshol, mint éppen a kísértetjárta kastélyban tartanak. Poirot-t (Kenneth Branagh) krimiíró barátja, Ariadne Oliver (Tina Fey) hívja el az eseményre, aminek a végén egy valódi médiummal idézhetik majd meg a házigazda elhunyt lányának szellemét.

Addig minden rendben is van, amíg Poirot nem kezd kétkedni, miszerint szellemek nincsenek, a médiumok pedig csalók. Ekkor lezuhan és széttörik egy kristálycsillár, én pedig kis híján félrenyelem a pattogatott kukoricát.

Bizalmatlanságomon a film látványvilága sem segít: természetellenesen közelről, furcsa szögből mutatják a szereplők arcát, mintha a háttérben bármikor megjelenhetne valami vérfagyasztó, néha pedig a néző szeme szolgáltatja a perspektíva kiindulópontját, hogy véletlenül se tekintsen magára külső szemlélőként. Ő kényszerítette magát a vászon elé, a rendező (szintén Kenneth Branagh) pedig meghívja egy szeánszra Velencében, és csapdába is ejti ott.

A korábbi Branagh-féle Poirot-filmek pont az ilyen adalékokat nélkülözik, szóval hogy ha a kanapén ülve, otthoni pattogatott kukoricát eszegetve nézzük meg az előzőket (Gyilkosság az Orient expresszen, Halál a Níluson), nem fenyeget a félrenyelés kockázata.

Hazaérve egy pillanatig biztos voltam benne, hogy ott áll mögöttem a szellem, legalábbis amíg nem kapcsolom fel a villanyt a szobában. Aztán eszembe jutott a belga magándetektív észszerű magyarázata, és hogy továbbra is szeretem a tea-bajusz-gyilkosság hangulatot. De talán nem Velencében.