Romantikával fűszerezett krimi

Új krimiuniverzum hódíthatja meg a mozivásznakat. Kenneth Branagh első Agatha Christie-adaptációja a 2017-es Gyilkosság az Orient expresszen volt, mellyel kapcsolatban a készítők eleinte visszafogottan nyilatkoztak, mondván, folytatásról akkor lesz szó, ha a produkció sikeresnek bizonyul. A kritikák ellentmondásosak voltak, a mozilátogatók lelkesek, Branagh pedig rövidesen már tárgyalt is a következő Agatha Christie-regény jogairól. A második produkcióra sokat vártunk: eredetileg 2019-re harangozták be, egyrészt azonban a pandémia, másrészt az egyik főszereplő, Armie Hammer zaklatási ügye miatt az idei év elejére csúszott a bemutató. A februári premiert követően Branagh már arról beszélt, nem kizárt, hogy franchise lesz ebből, sőt, a jövőben nem csak a belga detektív, hanem Jane Marple történeteit is szívesen a mozivászonra vinné. Annyi már bizonyos, hogy készül a harmadik produkció, melyet szintén a brit színész-rendező visz vászonra, és ő is játssza majd a főszerepet.

Amikor ismételten nyúlnak a készítők olyan regényhez, melyből már több – köztük jó – adaptáció készült, érdemes feltenni a kérdést, mi újat tehet még hozzá a történethez a produkció. A mai olvasók képzeletében Hercule Poirot karaktere, ahogy Christie megírta, alacsony, gömbölyded alakjával, piperkőc külsejével, kackiás, gondosan ápolt bajuszával leginkább David Suchet alakjával forr össze, aki több mint két évtizeden át, egészen 2013-ig számos produkcióban formálta meg a belga detektívet. Suchet minden bizonnyal a leghitelesebb filmbeli alteregója a regénybeli detektívnek, nemcsak megjelenésével, hanem finomkodó stílusával és visszafogott játékával is hű marad a regénybeli Poirot-figurához. Érdekesség azonban, hogy a Halál a Níluson legsikeresebbnek tartott adaptációja nem Suchet nevéhez fűzödik, hanem egy korábbi, 1978-ban készült adaptációhoz, melyben Peter Ustinov játszotta a detektívet. Látványvilágában is hatalmasat alkotott az akkori, John Guillermin rendezte produkció, miközben olyan sztárokat vonultatott fel, mint Maggie Smith, Bette Davis, Mia Farrow és Jane Birkin.

Branagh már másodszor bizonyítja, hogy jó érzékkel választ Agatha Christie történetei közül, hiszen a Gyilkosság az Orient expresszen és a Halál a Níluson is az írónő legnépszerűbbjei közé tartoznak. Emellett mindkettő kiemelkedik Christie munkásságából valamivel. A Gyilkosság az Orient expresszen azzal, hogy kivételesen felülírja a törvényt – amihez Christie detektívjei egyébként minden körülmények között ragaszkodnak. A Halál a Níluson pedig azzal, hogy szokatlanul nagy adag érzelmet pakol a történetbe: nemcsak a bűncselekmény, hanem más szereplők tetteinek az indítéka is a szenvedély, melynek az egzotikus környezet, a fojtó, egyiptomi hőség adja a kulisszát.

Sőt, a szerelmi szál még Poirot-t is érinti – legalábbis Branagh verziójában. A film elején ugyanis Poirot életének (pontosabban detektívkarrierjét megelőző életének) egy mozzanatába kapunk bepillantást, mely nemcsak, hogy nem szerepel a regényben, hanem valószínűleg teljességgel elfogadhatatlan lenne a regénybeli Poirot számára. Branagh ugyanis Poirot figurájának meghatározó eleme, a bajusz rejtélyét fedi fel: kiderül, hogy a bajusz történetének romantikus indítéka van.

Branagh számára tehát nem a szöveghűség az elsőrendű érdek. Erről már a Gyilkosság az Orient expresszen is árulkodott, hiszen alakításában nemcsak a regénybelitől alkatilag eltérő figurát kapunk – Christie Poirot-jával ellentétben Branagh magas és szikár, kackiás bajusz helyett pedig tömött és szürke szőrzettel rendelkezik –, hanem jellemben is. Az újragondolt Poirot-tól ugyanis nem áll távol, hogy pisztolyt ragadjon, és sebes léptekkel a gyilkos után eredjen, hogy néhány üldözős jelenettel gazdagítsa a produkciót.

Hacsak nem vagyunk megátalkodott krimirajongók, a szöveghűség nem feltétlenül kell, hogy mérvadó legyen. Hiszen, gondoljunk csak bele, egyrészt nem mindenki ismeri a Christie-féle regényalapot, másrészt pedig egy jól megfontolt forgatókönyvi húzás akár újjá varázsolhatja az elidősödés útján poroszkáló krimi műfaját. Érdemes azonban körüljárni, hogy az eredetihez képest miben változtatott még Branagh.

Agatha Christie regényei egy konzervatív brit társadalmi berendezkedéshez ragaszkodnak: szereplői a legfelsőbb társadalmi rétegből származó, vagy afelé törekvő urak és hölgyek. A szolgálók szinte sosem szerves részei a cselekménynek, bár tipikusan ők azok, akik meglátnak valamit és sejteni vélik a gyilkos személyét – és elég buták hozzá, hogy ezt elárulják, amivel a gyilkos következő prédájává válnak. Színes bőrű szereplők szinte kizárólag egzotikumként tűnnek fel a történetekben. Ez egyébként már Christie korában is problémát jelentett, hiszen a második világháborút követően még három évtizeden át írta regényeit, akkor, mikor a társadalmi változások szele már nemcsak megérintette, hanem eléggé át is formálta a brit társadalmat. Az írónő azonban még ekkor is egy letűnt kor képéhez ragaszkodott. A Halál a Níluson elsősorban ezt a csorbát szeretné kiköszörülni. Branagh főszereplői egy sokkal változatosabb csoportot formálnak: van köztük leszbikus pár, afroamerikaiak és egy ázsiai származású szereplő. Ezzel Branagh megcáfolja Christie-t – és a regényhez hű eddigi adaptációkat.

A megreformált világnézet célja természetesen az, hogy elfogadtassa a klasszikust a mai nézővel. Abban pedig, hogy Branagh kiegészítésképpen becsempész egy romantikus szálat és némi akciójelenetet is a történetbe, érezni a szándékot, hogy a produkció a szélesebb rétegek ízlésének szeretne megfelelni. Szóval, ha nem ragaszkodunk az irodalmi hitelességhez, egy egészen élvezhető produkciót kapunk, melynek ráadásul szép a látványvilága.