Csoóri Sándor nyolcvan évére

Ez a könyv azonban kivétel volt. Nagyon kellett, és nem tudtam megszerezni. Pedig hányszor léptem át összeszoruló gyomorral a szlovák–magyar határt, teli szatyor könyveket szorongatva, hogy jön a finánc, sátáni vigyorral beletúr a táskába, megpörgeti ujjai közt egyik-másik könyv lapjait, lefitymálóan kérdezi, ez-az micsoda? Mit rejtegetek? Mintha a sorok közt tanultak volna olvasni a hatóság emberei, mintha a papír mögé szerettek volna bekukucskálni, mint a kíváncsi kisgyermek a képek mögé. A hatalom gyengesége volt ez, rettegése a felforgató, fertőző gondolatoktól, ugyanakkor megalázó, bár akkor az ember talán nem is ezt tudatosította, inkább a szorongás dolgozott benne, hogy utolsó pénzén, keservesen megszerzett kincseit elveszik. Az említett könyv Csoóri Sándor egyik verskötete volt. Barátom azóta kiköltözött szülőfaluja temetőjébe, így legfeljebb oda üzenhetnék neki, megvan a Csoóri-könyv, jó kezekben van, bár most már nem tudom, melyik is volt, ott áll a polcon elvegyülve a többi közt. Az Elmaradt lázálom? A látogató emlékei? A világ emlékművei? Vagy még korábbi, a Második születésem? Azt is elmondhatnám barátomnak, hogy a napokban nyolcvanéves lett Csoóri Sándor hazájában a költő leghagymázasabb lázálmai kísértenek, fortyognak az indulatok, miközben fogy a magyar, fogy a vers, a sok kultúrszenny alatt fuldoklik a költészet. Azt azonban már nem tudnám megüzenni neki, úgy olvassák-e manapság a költőt, mint annak idején mi, fiatalon, lelkesen, fennhangon a kattogó vonaton, nem törődve azzal, hogy értetlen arcok bámulnak bennünket. Hidegleléses, lázas versek voltak, mint maga a kor, mint Csoóri egész életműve. Akkoriban – a hetvenes, nyolcvanas években – talán az egész Kárpát-medence így utazott fel-alá, félálomban, akár a határon túli magyarok sorsáért aggódó költő Erdélyben vagy a Felvidéken. Aki akkor sem maradt meg az álmodozásnál, amikor cselekedni veszélyes volt. Hogy többször eltiltották, elnémították, az utókor számára talán nem lesz érdekes. Az új ezredév új generációi talán fel sem fogják, mekkora huszárvágás volt 1982-ben Duray Miklós Kutyaszorítójának előszavát megírni. Amelyért mellesleg újabb eltiltás volt a jutalom. A legújabb generáció – különösen a Nappali hold óta – Csoóri Sándort ismét „problémás” embernek könyvelheti el, akit sokan (főleg régi ellenlábasai) legszívesebben kibotoznának az irodalomból. Mivel ezt nem tudják megtenni, legalább kisebbíteni próbálják szerepét, mondván, hogy Csoóri ugyan továbbra is vátesz, csak éppen kifogyott alóla a magyar nép. S felteszik az unalomig ismert kérdést: ki adott neki felhatalmazást arra, amit végez? Ismerős kérdés, akár a legsötétebb időkben hangozhatott volna el, valahonnan az ügynökök háza tájáról, akik ezernyi jelentést írtak róla. De az életmű felől nézve talán nem is a rendszerváltás utáni évek a fontosak. Az utóbbi húsz év egy idő után olyanná válik, mint egy évszázad megkésett, a Kárpátok fenyveseiből lezúdult árvizek hordaléka, amiben finomkodva lépked ez a generáció. Ha azonban fellapozzák Csoóri, Illyés, Nagy László vagy akár Ratkó József köteteit, valami megérinti őket. A történelemkönyveken túli, megtapasztalhatatlan, leírhatatlan világ rothadó illata és csalános csípése. A filmforgatókönyvek, A tízezer nap, a Nyolcvan huszár, a Földobott kő, a Tüske a köröm alatt már csak ráadás volt, a Hitel, a Magyar Demokrata Fórum, a Magyarok Világszövetsége megalapítása, a Duna Televízió életre hívása talán utolsó, kétségbeesett kísérletek a nemzet széthullásának lassítására a közéleti ember részéről. Remélhetőleg nem így lesz, mert nemzet él és élni akar. Kinézek az ablakon, odakint ismét havazik. A hazára szakad a hó. Csoóri Sándor pedig ott ül valahol a Népligetben, az utolsó hangya elvonulásában gyönyörködik, s üzeni: „Az vagyok, ami a végtelenség / szeretne lenni: magáraébredt arc / és mámoros várakozások színhelye újra s mindig.”