Csölösztőn járt a Mikulás

Anyu akkoriban az utcánk végében álló intézetben dolgozott, és én mindennapos látogató voltam arrafelé. Ismertem az összes gyereket, és szerettem is közülük jó párat. Megvolt mindenük az otthonban, étel, ruha, játék, még több is, mint nekünk valaha, mégis felejthetetlenek számomra azok a boldog pillantások és pillanatok, amikor körbeültük nagyapám konyhaasztalát. Előkerült a vágódeszka, meg egy szál jó száraz kolbász a padlásról, melynek az íze még mindig itt a szájam sarkában, s a hajszálvékony karikák egyenként kerültek a kenyérkatonákra. Nem voltam jó evő, de ezek emlékezetes lakmározások voltak! Aztán a sorsom úgy hozta, hogy húsz esztendővel később az én első munkahelyem is egy gyermekotthon lett. Jól ellátott intézet volt ez is, a kis lakók anyagiakban nem szenvedtek hiányt. Csak éppen a legfontosabbakból, szeretetből, gondoskodásból, odafigyelésből jutott nekik alig-alig.

Ezek voltak az első gondolataim, amikor meghívást kaptam a közigazgatásilag Somorjához tartozó Csölösztőre, az újonnan átépített Kormorán Szálló Mikulás-napi rendezvényére. Nem tudom, kinek a fejéből pattant ki a gondolat, hogy a jótékony adakozó szent ünnepén meghívják a járás gyermekotthonainak kis lakóit vasárnapi ebédre, de emberségből nálam egyesre vizsgázott. Most bizonyára akadnak olyanok, akik legyintenek, s azt mondják: reklámfogás. Hát, kérem, sok ilyen „reklámra” lenne szüksége ennek az országnak! Az elhagyott gyerekeknek. Mert költhették volna a pénzt óriásplakátokra, esetleg szponzorálhattak volna egy elit sportegyesületet. De nem, meghívtak a gyönyörűen berendezett négycsillagos termeikbe 78 olyan gyereket, akiknek ez a nap bizonyára életre szóló élmény marad. És azért sem tudom igazán üzleti fogásnak minősíteni, mert két újság tudósítóján kívül senki más nem nyert belépést a rendezvényre. Pedig odacsődíthették volna a zajos médiát.

Lassan hagyománnyá válik errefelé, hogy a vidám ünnepeken a gyermekotthonok lakóié a főszerep. Mert szerveztek már idén farsangi gyerekbulit, gyermeknapi zsúrt sok vidám programmal és versennyel egybekötve, és hát ezek után a Mikulás-ünnepség sem maradhatott el. Szép lassan és csendben tradíciót teremtenek, azt a legnemesebb fajtát, érzelmekből épülőt.

Advent második vasárnapján, amikor a szeretet ünnepe kopogtat az ablakon, na meg jó esetben a szíveken, egymás után gördültek be az autóbuszok a nagymegyeri, csákányi és somorjai gyermekotthon ünneplő ruhás kicsi és nagyobbacska lakóival a szálló parkolójába. Pillanatok alatt nyüzsgő hangyabollyá változott a karácsonyi díszekbe öltöztetett szálló, s gyermekzsivajtól lett hangos a vendéglő. Mire mindenki megtalálta a kedvére való helyet, díszvendégek érkeztek. Bugár Bélának, akit eddig csak a tévé képernyőjéről ismertek, majdnem olyan sikere volt a nagyobbak körében, mint a Mikulásnak. A város polgármestere, Domsitz Károly és a szálló képviseletében az igazgató, Nagy István köszöntötte a vidám csapatot. Szent Miklós és két virgonc ördög segédje először igazi riadalmat keltett az apróbbak között, de aztán felbátorodva álltak ki a közönség és társaik elé, s mutatták be mindazt, amit az alkalomra megtanultak. Rajzaikat a díszvendégekből álló zsűri nem győzte dicsérni. Mert valóban szép képeket hoztak magukkal a gyerekek. Természetesen a Mikulás sem érkezett üres kézzel, s miután csak jó gyerekek voltak itt jelen, mindenkinek jutott ajándék is bőven. És az ebéd?! Hát mit mondjak! Fejedelmi falatok kerültek a tányérkákra.

Sok év után ugyanazt a ragyogást láttam a szemekben. És nem csupán a gyermekekében! A vendégek, a szervezők, a szálló személyzete és mi valamennyien meghatódva, lelkiekben gazdagodva, talán egy picit jobban értékelve azt, amink van, s egymásra is odafigyelve tekintünk a közelgő ünnepek elé.