Csillag Lajos: Húsvét Hongkongban V.

– Nem lehet kibírni ebben a melegben – mondja valaki a műhely túlsó feléből, aztán hozzátesz még valamit a sütőkről, de a hangját elnyeli az ablakokra szerelt ventilátorok zúgása.
– Hát, nem is – jegyzi meg Anna mellettem. Úgy dolgozik, mint egy gép. A mozdulatai legalábbis azokra a robotokra emlékeztetnek, amiket az autógyárakról készült felvételeken látni, ahogy mechanikus karok vágnak méretre karosszériákat, ajtókat forrasztanak, vagy festenek le.
Anna mozdulatai tehát valami hasonlók, ahogy nyílegyenes barázdákat húz a frissen megdermedt csokirétegbe, azután pedig szabályos kockákra szeleteli a zserbót.
– Mennyi még? – kérdezi, és rám néz.
– Mi mennyi? – kérdezek vissza. Értetlenül nézünk egymásra, és Anna épp mondana valamit, amikor hirtelen minden ventilátor leáll, a fejünk felett pedig kialszanak a plafonról lelógó ipari lámpák.
– Na, ez marha jó – mondja megint valaki a műhely túlsó feléből. – Megint áramszünet.
Csak most érezni, mennyire van hasznuk azoknak a ventilátoroknak. A sütők ontják a meleget, és ahogy elhaladok mellettük a kijárat felé, az az érzésem, hogy a nyaklánc a nyakamban, amit amúgy sem volna szabad idebent viselnem, beleolvad a bőrömbe. Egymás mellett botorkálunk keresztül a sötét folyosón Annával, ahonnét a raktárak, hűtőszobák és az öltözőink nyílnak. Egy szót sem szólunk egymáshoz. Anna elrúg egy ma megbontott cukroszsákot, én pedig vállal nekimegyek egy sütőlemezállványnak. Mindketten halkan káromkodunk, aztán Anna keze rátalál a kijárati ajtó kilincsére, és hirtelen mindketten hunyorogni vagyunk kénytelenek, mert az odakint szikrázó napfény teljesen elvakítja az embert.
Anna rágyújt egy Spartára. Amint becsukom az ajtót már félre is húzódik az épület sarkához, ahová épp vetül némi árnyék a közeli fákról. Nem ez a kijelölt dohányzó, de azt hiszem, kár lenne ezt most forszírozni, az áramszünet eltarthat még egy darabig, és látszik, hogy teljesen kivan. Egyáltalán nem illik a kezébe a cigaretta, és amint megcsapja a füst az orromat, arra gondolok, hogy a Sparta sem illik hozzá. Apám szívott mindig Spartát. A bagószag teljesen átitta a bőrét és a ruháit. Ha most hazamennék és felnyitnám anyám hálószobájában a ruhásszekrényt, alighanem még most is érződne a füst. Hiába mosta ki, gőzölte át anyám az ingeket, a szagok tűnnek el utoljára.
Anna kérdez valamit a linzertésztáról, de nem figyelek rá, így válaszolni sem tudok, ő meg nem kérdez még egyszer. De aztán az ajtó felé bök, hogy „Mi legyen, visszamenjünk?”, én pedig csak legyintek. Erre újra rágyújt, és engem is megkínál.
– Szerintem mára végeztünk – mondom halkan és kiveszek egy szálat a dobozból. Anna nem szól egy szót sem, szerintem a zserbókockákra gondol. Hogy mennyit kell lecsokiznia és felszeletelnie.
– Én nem bíznék ebben – szólal meg végül. – Szerintem meg itt leszünk késő délutánig.
Valamit mondanom kellene erre, de az az igazság, hogy szerintem Annával elvág minket egymástól a gomolygó cigarettafüst. És mire elszívjuk, halljuk, hogy odabent újra felpörögnek a ventilátorok, beindul a bekapcsolva felejtett robotgép, ami épp tojáshabot vert az áramszünet előtt.
Örülök annak, hogy nem a sötétben kell visszabotorkálnunk. A folyosót most tompa fény világítja meg, épp annyi, hogy az ember ne bukjon orra. Visszafelé menet a helyére tolom az állványt, Anna pedig megigazítja a cukroszsákot. Arra gondolok, hogy most mindketten bűzlünk a dohányfüsttől. Beleszagolok a kötényembe, de abból édes piskótaillat árad, a kezeimen pedig olvasztott cukor illatát érzem.
– Szagold meg a kezed! – szólok Annának, ő pedig minden kérdés nélkül az arcához emeli a karjait és megvonja a vállát.
– Nem érzek semmit – jegyzi meg. – Csak édeset.
Hirtelen könnyedség fog el, mert most elképzelem, hogy a műhelyben mindenki ruhájából, bőréből és hajából édes karamellillat árad. És amikor majd délután felszállunk a buszra, hogy hazamenjünk, a többi utas között ülve, akik többnyire gépolaj, fülledt ruha, aceton, fokhagyma, fáradt olaj, szén, égett gumi, klór, nyers hús szagát hozzák magukkal, mi ezt visszük. És amikor leszállok a buszról, és benyitok a lakásba, akkor tudni fogom, hogy anyám is ezt érzi rajtam. És amikor férjem lesz és gyerekem, ők is ezt érzik majd rajtam. Ha lesz egy ruhásszekrény a hálószobámban, amiben a régi ruháimat tartják, abban is ez az édes illat marad utánam.