Cannes is tiszteli az életművét

A cannes-i siker híre Los Angelesbe is eljutott. Helena Třeštíkovát – alkotói munkássága elismeréseként – tagjai sorába választotta az Amerikai Filmakadémia. Új filmjének Karlovy Vary-i bemutatója egybeesett 70. születésnapjával, így a vetítés előtt neki, utána pedig a Száll a kakukk fészkére és az Amadeus Oscar-díjas rendezőjének szólt a hosszú percekig tartó állótaps. Nem ez az első dokumentumfilm Milos Forman életéről, pályájáról. De az első, amely azokból a riport- és portréfilmekből is részleteket mutat, amelyeket eddig nem láthattunk, mivel külföldi televíziós társaságok forgatták, és azóta is a saját archívumukban őrzik. Helena Třeštíkovát a német és francia illetőségű ARTE tévécsatorna kérte fel a film elkészítésére, hiszen ő volt az, aki nem sokkal a halála előtt, salzburgi otthonában kamera előtt bírta szóra Lída Baarovát, a háborús évek Csehszlovákiájának leghíresebb filmszínésznőjét, akit szerelmi viszony fűzött Joseph Goebbelshez, a nemzetiszocialista Németország propagandaminiszteréhez, Adolf Hitler közvetlen munkatársához és végsőkig kitartó hívéhez.

Třeštíková Prágában született, a Vencel téren nőtt fel, jogász apa és reklámgrafikus anya gyermekeként. Fiatal éveire a színház és a mozi volt a legnagyobb hatással. Rendszeresen járt a Nemzeti Színház előadásaira, és a Vencel téri mozikba. A legendás FAMU dokumentumfilm szakán szerzett diplomát 1975-ben, s a Rövidfilm Stúdióban kezdte el dramaturgi, majd rendezői pályáját. Alkotásait több külföldi fesztiválon díjazták. A Forman vs. Formant Jakub Hejna vágóval együttműködve rendezte.

Hol és milyen körülmények között találkozott először Milos Formannal?
Először nézőként kerültem a hatása alá. A hatvanas években, bakfisként rengeteget moziztam. Emlékszem filmekre, amelyeket tízszer is megnéztem, köztük Forman Válogatását, a Fekete Pétert és az Egy szöszi szerelmeit. Ezek a történetek nagyon nagy hatással voltak rám. Elvarázsoltak, mert a valós életről meséltek. Én már ezt akkor, általános iskolásként éreztem. El is döntöttem, hogy ha nagy leszek, én is filmeket fogok készíteni, de amikor ezt elmondtam az osztályban, mindenki kinevetett. Úgy néztek rám, mintha a Holdra akartam volna repülni. Mivel örököltem édesanyám rajzkészségét, az iparművészeti szakközépiskolát választottam. De amikor érettségi előtt otthon bejelentettem, hogy a filmművészeti főiskola rendező szakára jelentkeztem, azt hitték, megőrültem. Mégsem hagytam lebeszélni magam. A felvételi feltétele az volt, hogy előtte egy évig filmközelben kellett dolgozni. Így kerültem be a Csehszlovák Televízióba, ahol produkciós asszisztens voltam, aminek a szüleim egyáltalán nem örültek, mert az osztálytársaim már vagy az iparművészeti főiskola, vagy a képzőművészeti akadémia növendékei voltak.

Személyesen mikor találkozott először Formannal?
Tíz évvel ezelőtt, New Yorkban. Cseh filmhétre voltam hivatalos, amelyre Milos Forman is eljött, és a produceremmel együtt meghívott bennünket a Central Park-beli otthonába. A 30. emeleten volt a lakása, ott mondja és mutatja a filmben, hogy a szemközti felhőkarcolóban annyian laknak, mint a szülővárosában, Čáslavban. Remek formában volt, nagyokat szivarozott, jókat beszélgettünk. Még WC-re is elküldött bennünket, hogy ülve gyönyörködhessünk a kilátásban. Az elülső üvegfalon keresztül valóban pompás látvány tárult elénk. Aztán öt évvel ezelőtt ismét találkoztunk. Megint valamelyik filmemet vetítették New Yorkban, és Milos újra meghívott magukhoz, de már Connecticutbe. Akkor ott is aludtam náluk. Sok mindenről beszélgettünk, a legtöbbet természetesen a filmekről, de akkor már érezhető volt, hogy fogytán az ereje. Inkább Martina, a felesége vitte a szót. 

Kapcsolatban voltak akkor is, amikor már a róla szóló dokumentumfilmen dolgozott?
Igen, tudott róla. Még élt, amikor elkezdtem anyagot gyűjteni a filmhez. Írtam neki, hogy örömmel venném, ha forgathatnék nála, de már nem érezte olyan jól magát, hogy kamera elé üljön. Én pedig tiszteletben tartottam a döntését.

Milyen előzményei voltak az ARTE felkérésének? 
Pár évvel ezelőtt az ARTE és a Cseh Televízió közös projektbe kezdett. Azokról a neves cseh egyéniségekről készülnek kétórás portréfilmek, akiket a világban is jól ismernek. Václav Havelről Andrea Sedláčková, Tomáš Baťáról a kassai Kerekes Péter készített filmet. Harmadikként engem kértek fel, és Milos Formant kaptam feladatként. Annyira örültem a lehetőségnek, hogy ifjúkorom egyik nagy rendezőegyéniségét mutathatom meg a világnak, hogy eszembe sem jutott, milyen nehéz munka vár rám. Mivel tudtam, hogy már meglévő felvételek alapján kell létrehoznom a filmet, azonnal felkértem Jakub Hejnát, hogy ne csak a vágóm, a rendezőtársam is legyen. 2017 végén kezdtük el a munkát, előbb a kutatómunkát, hiszen meg kellett szerezni azokat az anyagokat, riportokat, televíziós beszélgetéseket, amelyeket külföldi tévétársaságok az archívumukban őriztek. Már fél éve dolgoztunk az anyagon, amikor jött a szomorú hír, hogy Milos Forman meghalt. Mi egyetlen napra sem álltunk le. Olyan anyagokhoz is sikerült hozzájutnunk, amelyeket korábban senki nem látott.

A svéd televízió cannes-i riportjára gondol?
Tőlük két értékes anyagot kaptunk. Az egyik a nyolcvanas években született, a másik… az volt a nagy meglepetés, 1968-ból! Milos Forman fürdőnadrágban nyilatkozik a cannes-i fesztiválpalota előtt, karnyújtásnyira a tengertől. A szabadságról beszél és a totalitárius rendszerről. Van abban valami megejtő, lenyűgöző, ugyanakkor hátborzongató is, ahogy ott áll a Riviérán, és egy szál fürdőnadrágban bírál egy szörnyű társadalmi rendszert.

Cannes-ban, 68-ban a Tűz van, babám!-mal versenyzett, de a párizsi diáklázadások miatt pár nap után lefújták a fesztivált, így sem ő, sem Jiří Menzel, sem Jan Němec nem élhették meg a saját ünneplésüket. Ugyanis mindhárman esélyesek voltak valamelyik díjra. És több mint ötven évvel később, az idei cannes-i mustrán levetítették az Egy szöszi szerelmeit, és bemutatták a Forman vs. Formant. Úgy tudom, először Berlinnek ajánlották fel a dokumentumfilmet, de onnan még csak választ sem kaptak.
Talán nem illett a dramaturgiai programjukba a film.

Cannes, szerencsére, azonnal ugrott rá.
Huszonöt év után az első cseh film volt a fő programban, a Cannes Classicsban. De ők is megvárakoztattak bennünket. Tíz nappal az első vetítés előtt jelezték, hogy elfogadták a filmet. Előbb a bizonytalanság stresszelt bennünket, aztán a rövid idő, ami a bemutató előkészítését nehezítette. A nagy örömet gyorsan felváltotta a még nagyobb ijedelem. A francia feliratok, a reklámanyag, az előírt hangminőség… hirtelen azt sem tudtuk, mihez kezdjünk. A francia közönség szereti Milos Formant, Cannes is tiszteli az életművét… ugye érti, miért izgultunk annyira?

Másfél hónappal az ottani bemutató után milyen képek villannak most be, amikor erről beszélünk?
Erős, nagyon intenzív élmény, amit Cannes-ban megéltem. Soha eszembe nem jutott, hogy én egyszer eljutok az ottani fesztiválra, még a vágyaim között sem szerepelt Cannes. Esett az eső a bemutató napján. Azt hittem, el fogok csúszni a vörös szőnyegen. Megúsztam. Még csak meg sem inogtam. Fotósok százai, rengeteg ember… annyira meg voltam hatódva! És ahogy a filmet fogadták! Hosszan tapsoltak a végén. Életre szóló élmény marad az a nap. Pedig még azon is izgultam, hogy amikor megjelenik a filmben Gustáv Husák, tudni fogják-e, ki is volt ő valójában, és mint államelnök hogyan viszonyult a hatvanas évek új hullámának ma már legendás egyéniségeihez. És tudták! Mindent értettek.

Gondolom, akárcsak az írónak, egy dokumentumfilm-rendezőnek is nagyon fontos, hogy mivel kezdi és mivel zárja a történetet.
Igen, ezen sokat töprengtem. Hogy mivel fogjuk meg, és mivel engedjük el a nézőt. Jan Novák remek könyvet írt Milos Formanról. Nyitófejezete az 1985-ös Oscar-díjátadóról szól, amelyen az Amadeus is komoly eséllyel indult. Formannak izzad a tenyere, annyira izgul, már nem is akar nyerni, de amikor mégis őt hozzák ki győztesen, lelki szemei előtt lefut az egész élete. Három oldal az egész a könyvben, tele feszültséggel, várakozással. Ez elég erős lesz a kezdéshez, mondtam. Forman prágai ikerfiainak egyikét, Petrt kértem meg, hogy mondja fel ezt a szöveget. Aztán a producereim lebeszéltek róla. Találjunk ki valami mást, tanácsolták. Pedig akkor még nem is tudtuk, hogy nem idézhetünk semmit a könyvből, mert egy amerikai stúdió megvette a filmes jogokat.

Ami azt jelenti, hogy játékfilm készül Milos Formanról?
Azt. De hogy mikor, és ki rendezi majd a filmet, arról egyelőre szó sincs.

És akkor jött az ötlet, hogy legyen a nyitó és záró jelenet ugyanaz. Forman piros tréningruhában futja a köreit a Central Parkban.
Ma már nekem is nagyon tetszenek ezek a képsorok.

Forman vs. Forman. Miért ez a cím?
Szembe akartam őt állítani önmagával. A cseh Formant az amerikaival. Az outsidert a győztessel. A művészt, aki szerint a rendező a filmjeivel beszéljen önmagáról, azzal az alkotóval, aki órákon át képes színesen, humorosan beszélni az életéről.

Merre vezet a film további útja?
Angliába, Koreába és a miskolci CineFestre. Úgy érzem magam, mint egy régész. Kiástam egy kincset, és most boldogan mutogatom.

A szerző a Vasárnap munkatársa