Búcsú Kiss Józseftől

Elakadt a szavam, hiszen vasárnap beszéltem vele telefonon, elmesélte, tulajdonképpen mint földinek, előző este – noha egy ideje már csak ritkán tudott kimozdulni pozsonyi otthonából – részt vett a bodrogköziek és Ung-vidékiek hagyományos csallóközi találkozóján Padányban, ő mint nagykaposi születésű. Annyit megjegyzett, nagyon fárasztó volt, megviselte az utazás is. A hangjában ugyanakkor azt a lendületet, optimizmust éreztem, mint három havonkénti beszélgetéseink során, amikor például valamilyen történelmi kérdés okán hívtam, illetve ő engem, ha a véleményemet akarta hallani tanulmányról, irodalmi műről, folyóiratról, politikáról. És most azt kell írnom, vége szakadt beszélgetéseinknek. Kiss József levéltárosi oklevelet szerzett, 1978-ban a tudományok kandidátusa lett. Levéltárosként dolgozott a Csemadokban, a Párttörténeti Intézetben, 1986-tól 1990-ig az Új Szó főszerkesztője, a rendszerváltás után a kulturális rovat szerkesztője, majd a Szlovák Tudományos Akadémia Politikatudományi Intézetének munkatársa. Legmesszebbre történészként és publicistaként jutott, tehetségét, széles körű műveltségét mindenekelőtt a szlovenszkói és (cseh)szlovákiai magyarságról, történelméről, kultúrájáról írt alapos tanulmányaiban, esszéiben, cikkeiben, művelődéstörténeti dolgozataiban kamatoztatta. Az 1978-ban Major Istvánról írt, magyar és szlovák nyelven megjelent monográfiáját később válogatott munkáinak olyan beszédes című kötetei követik, mint a Múltfaggatás és kisebbségi önértéktudat (Kalligram, 1996), Kötődések és távlatok (Nap, 2002), Irodalom – társadalmi-politikai erőtérben (Nap, 2004). Ezeknek a könyveknek az ismerete nélkül nem lenne szabad egyetlen sort sem papírra vetni főként honi magyarságunkról. Minthogy a bennük szereplő sok-sok írás születésének, egyáltalán Kiss József alkotói módszerének közvetlen tanúja lehettem kollégaként napilapunk kulturális rovatában, elmondhatom, kevés újságíró fordult meg annyiszor a pozsonyi egyetemi könyvtárban, mint ő, vagy talán senki. Kételkedő, tépelődő természete, legendás emlékezőtehetsége, valamint a benne szenvedéllyel munkálkodó történész nem engedte, hogy a mások szemében akárcsak egyetlen jelentéktelennek tetsző mozzanat hiányozzék a cikkéből vagy tévesen lásson napvilágot. Hogy mennyire otthon volt a jelenben is, íme a 2002-es könyvének előszava, melynek a végén azt írja Kiss József: „S talán azt is érzékeltetik (mármint a kötet írásai – B. Gy. megj.)…, hogy – amikor a magyarság körében, egy találó megállapítás szerint, képtelen harc kezdődik »a múlt és a jövő újraelosztásáért« – a múltunk közös, nem sajátítható ki ideológiai-politikai alapon, nem hasíthatók ki belőle szeletek tetszés szerint… E közös múlt csak úgy válhat jövőalakító erővé, ha tudatosítjuk: a történelem is többféleképpen szemlélhető, látható és láttatható.” Kiss József halálával újabb veszteség érte honi magyarságunk szellemi életét. Jóska, nyugodj békében. Bodnár Gyula