Brad Pitt visszatérése a folyóhoz

Ennyi a jelenben zajló kerettörténet, amelyből egy csodás elemekkel indító mágikus mesével hamarosan visszatérünk a múltba. A lassan pergő kockák egyikével megérkezik a vizes, vagyis a tengeri motívum is, a nagy hajóval.

Természetesen nem a Titanic, de a nagy hajó, az aggastyán Benjamin Buttonnal a fedélzeten, itt is hosszú (végzetes) tengeri útra visz bennünket. Jéghegynek nem ütközünk ugyan, de a japánok rajtaütő támadása pusztító tragédiával sújt le a tengerjáróra. A felsőbb hatalom azonban hasonlóan rendezi el a tengerészek sorsát, mint a Titanic esetében, de a főhőst, Benjamint megmenekíti. A jó öreg, lomha mozgású, megfárad Benjamin, aki valójában még gyerek, túléli a nagyvízen sorscsapások közepette hánykolódó hajó pusztulását.

Az elnyújtott tengeri előjáték után meglódulnak az események – mint később felfogjuk, ez a lassított filmkezdés dramaturgiai fogás, a gyerek aggastyán Benjamin Button fejlődésének érzékelésére.

De vissza a kerettörténethez, ami a film dramaturgiája szerint is vissza-visszatér, megtörve a múlt eseményeit, hogy az ágyban fekvő beteg hölgy elbeszélése nyomán – logikai elvarrással vagy anélkül – elhagyhassuk az egyik epizódot és beléphessünk a másikba. Egyfajta álomgyári átiratú márquezi mágikus realista motívumhasználattal (ez többször is megfigyelhető) úgy kezdődik Benjamin Button különös élete, hogy egy órásmester eldönti, olyan órát készít, amellyel hadat üzen a háborúnak, amiért elvette tőle szeretett fiát. Hatalmas óraszerkezetet szerkeszt, amely azonban, amikor ünnepélyes fogadáson beindítják, visszafelé kezdi forgatni a mutatóit. Az óra elindulásának pillanatában megszületik két ember. Az egyik fiú, a másik lánygyermek. A fiú, Benjamin (Brad Pitt) külsejében az egyik lábával a koporsóban lévő aggastyán, a lány, Daisy (Cate Blanchett) pirospozsgás csecsemő. S elindul velük az idő oda-vissza: Benjamin évről évre fiatalodik, a lány évről évre halad a szervezetet felemésztő szép kor irányába. Az arany középen, életük teljében egymásba szeretnek, és fergeteges love storyt élnek meg rengeteg viszontagsággal, kalanddal, olyan bonyodalmakkal, folyamatosan felsejlő és kibomló titkokkal, hogy erőteljes epizódjaival – például, amelyikben Tilda Swinton szinte egy egész filmre elegendő energiával eljátszik egy csábítót – és sodró ütemével magával ragad a film. Annyi információt ad, hogy az emberi elme egyszeri befogadással nem is tudja elmenteni az emlékezetbe.

De nem is fontos, mivel valójában nem ettől, nem a sztorizás, a számtalan kiegészítő epizód történetbe szövésétől jó a film. A frenetikus ötlettől és annak megvalósításától ejti ámulatba az embert. Azzal a maszkmesteri bravúrral és számítástechnikai csodával, illúziókeltő elemekkel, és effekttechnikával, ahogy a színészek korának változásait megoldja. Ahogy aggastyánként születik a csecsemő, ahogy aggastyánként megteszi az első lépéseket a Benjamint alakító Brad Pitt, s ahogy folyamatosan változik a maszkja. A szeme azonban minden maszkból kifénylik, és meggyőz arról, hogy – bár hihetetlen – valóban ő alakítja az aggastyán gyereket. A nagyobb szemfényvesztés azonban még vár a nézőre. Amikor Benjamin, azaz Brad Pitt kamasszá fiatalodik. E más filmes valóságban ugyanazt az énjét láthatjuk viszont, akit a Folyó szeli ketté című korai filmjében megismertünk, ahogy önelégült mosollyal kibukik a vízből a nagy halászat után. A trükk, ahogy Brad Pitt már megtett filmes szerepeit, eddigi színészi állomásait egy-egy pillanatra újra felvillantja David Fincher rendezése, különös hitelességet kölcsönöz a filmnek. Mai, valós korával Brad Pitt egy új történetben eljátssza évekkel ezelőtti önmagát. Nem a történet, ez a becsapós, illuzionisztikus hitelesség sodor a katartikus érzésig.

Jelöléseit illetően a legnagyobb eséllyel indul az Oscarért a Benjamin Button különös élete. E mozi valóban olyan filmvarázslat, amely nem lehet, hogy – legalább technikai részeivel –az Amerikai Filmakadémia tisztes tagjait ne varázsolná el. Holnap este Los Angelesben, az Oscar-díjakat átadó gálán kiderül, mit vált be a jelöléseiből.