Bob Marley (egyik) fia a fatert koppintja

Ráadásul ideális helyszínt találtak az Uprising fesztiválnak. Az Aranyhomok (Zlaté Piesky) üdülőövezetben víz mellett lehet sátorozni, és a hangos zene nem zavarja a környék lakóit, mivel a környéken gyakorlatilag nem lakik senki. Pénteken és szombaton a rootstól a dancehallon át az electro-dubig számos stílus képviseltette magát. Idén egy napfényes és egy borús napot fogtak ki a fesztiválozók, mintegy tizenöt ezren. A faházakat már hónapokkal azelőtt lefoglalták, a sátorozók számára pedig egy B-kempinget is nyitni kellett, hogy Hailé Szelasszié, azaz Jah Rastafari hívei kényelmesen elférjenek, bár ez a jamaikai vallás számukra inkább romantikus, mintsem véresen komoly. Mi, európaiak azért tudunk róla egyáltalán, mert a mozgalom összekapcsolódott az igencsak szórakoztató reggae zenével.Itt és most nincs hely vallásfilozófiai fejtegetésekre, talán majd később. Az Uprising Reggae Fesztivál fellépőinek zöme rastafariként határozta meg önmagát, miközben szerintem mindannyian tisztában voltak azzal, hogy Pozsonyba szimpla tömegszórakoztatás céljából érkeztek. Olyan ez, mintha buddhista szerzetesek zenélnének közép-eurpópai tömegeknek. (Persze ők nem rendelkeznek olyan közérthető meggyőző eszközzel, mint a reggae zene). Régi szokásom, hogy egy-egy fesztivál hatósugarát a kempingben fellelt gépkocsik rendszámtáblái alapján lövöm be. Nos, idén jöttek Nagykürtösről, Besztercebányáról, Poprádról, Magyarországról, nem beszélve az osztrákokról és a lengyelekről. Valamennyien reggae-rajongók, sokan dreadlock-frizurájukkal jelzik ezt. A rasztahajzatot viselők zöme aktív környezetvédő, sokan vegetariánusok, és nem vetik meg a „szent növényt” sem. A reggae vallásfilozófiai alapját képező rasztafariánizmust viszont zömmel csak érdekes adaléknak tartják a buli mellé. A dreadlock mára ugyanolyan divat lett, mint a tetoválás vagy a piercing, a reggae pedig elsősorban szórakoztató zene. Én legalábbis ennyit tudtam meg a kempingben. A nagyszínpad előtt pedig – nagy örömömre – számos fellépő művész családtagjaival találkozhattam. Aranyos kis rasztafizurás gyerekek ugrabugráltak lelkesen, a sztárélettársak és -feleségek pedig mosolyogva tologatták a babakocsikat, és avattak be gyermeknevelési elveikbe, akár éjjel tizenegykor is. A péntek este megkoronázásaként mintegy negyven percen át vigyázhattam az egyik zenész hároméves kislányára, Keishára, amíg az anyuka elintézett valamit a backstage-ben. Látniuk kellett volna, hogyan rázta magát a csemete a papa zenéjére! Egyébként péntek kora este érkeztem a helyszínre, még éppen elkapam a nagyszínpadon a hazai Medial Banana koncertjének végét, amikor a srácok a Horehronie című Kristína-slágerből csináltak viccet szellemesen, oldottan, parádésan. Macka B, a híres MC és a keverőpult mögött megbúvó kütyümágus, Mad Professor produkcióját csupán felvezetésnek tekintetettem, úgyhogy nem is esek neki annak, amit hallottunk, illetve nem hallottam. Capleton fellépése sajnos amolyan haknistílusban zajlott. A jamaikai világsztár freestyle raggázása többnyire az „Uprising”, „Slovakia”, „Bratislava” szavak ritmikus ismétlésében merült ki, ami azért ultraciki, bár alkalmanként négy-öt percet simán ki lehet tölteni vele a színpadon, és legalább mindenki tudta, hogy a sztár tisztában van vele, hol lép fel aznap. Capleton rendszeresen megkérdezte a nézőktől, hogy szeretik-e a reggae-zenét, és jól érzik-e magukat. A hálás tömeg minden kérdésre hosszú ovációval válaszolt, további értékes perceket töltve ki. Az egész procedúrát négyszer-ötször megismétlve a a sztár akár húsz percet is kibekkelhet az egyórás koncertidőből. De ne legyünk ennyire matematikus szemléletűek. Bár egy gyors számítás eredményét még meg kell osztanom önökkel: a plakátokon fő helyen szereplő Ky-Mani Marley, a reggae-király egyik fia 40-60 százalékarányban adott elő saját számokat, illetve a papa slágereit. Ez utóbbiak sokkal nagyobb sikert arattak, mint a Marley-fiú szerzeményei, bár szerintem legalább egy remek dala azért akad, a Hustler című. (Nem a levegőbe beszélek, lelkiismeretesen végighallgattam Ky-Mani eddigi életművét.) Nos, ezt a számot a pozsonyi koncerten harmadikként énekelte el Ky-Mani, úgyhogy nyilván ő is elégedett vele. Én viszont nem lehetek elégedett azzal, hogy a papától kilenc dalt is előadott másfél óra leforgása alatt. A közönség persze megzabálta a produkciót, hiszen mégiscsak Bob Marley egyik fia állt a színpadon. Keveseket zavart, hogy Ky-Mani precízen utánozza édesapja lemezekről ismert frazírjait, hajlításait, amitől az egész úgy hangzik, mint egy Bob Marley Revival Band valahol Las Vegasban. Ha a gitáros nem lett volna olyan átkozottul jó, akkor bizony már a felénél leléptem volna. De szerencsére nagyon jó volt az a rasztafrizurás fiatalember. Virtuóz, levegős és szellemes szólóival új lelket lehelt a régi Marley-slágerekbe. Sajnos Ky-Mani elfelejtette bemutatni a zenekar tagjait, így az ő nevét sem tudjuk meg már soha... Péntek este a feltörekvő Protoje & The Indiggnation győzött meg leginkább arról, hogy a reggae műfajnak van jövője. Nem énekeltették-csápoltatták hülyére a nézőket, inkább ők maguk produkáltak a színpadon. Fantáziadúsan, ügyesen és kreatívan. Szombaton a francia Dub Inc. vitte a prímet, amely évek óta vegyíti a reggae, a ska és a világzene leghaladóbb jegyeit. Másodszor szerepeltek az Uprising fesztiválon, és amint láttam, komoly rajongótáboruk van nálunk. Vagy csak ez alatt a koncert alatt alakult ki a rajongótábor? Nem tudom, de a végeredmény szempontjából ez nem is annyira fontos. Az idei kiegészítő attrakciók között voltak tűzzsonglőrök és sima zsonglőrök, hullahopposok, kötéltáncosok, dobosok és kongások. Lehetett festegetni, jógát tanulni, iszapbirkózni, „szakirányú” filmeket nézni, és persze lubickolni. Ez a fesztivál sikerre van ítélve. A szervezők bebizonyították, hogy a reggae tömegzene. A tömeg pedig özönlik erre a fesztiválra. Jah Rastafari tartsa meg jó szokásukat...