Bizalom és sejtetés a költészetben

Jorge Luis Borges a Harvard Egyetemen tartott előadásaiban, melyek a közelmúltban magyarul is megjelentek, több, első hallásra meglepő kijelentést tesz az olvasással, a költészettel és a költői fordítással kapcsolatban. Ilyen elsősorban a bizalom kategóriájának a bevezetése és az olvasás során betöltött kulcspozíciójának a hangsúlyozása. Ez a bizalom számára a befogadás során a „hitetlenség felfüggesztését” jelenti, s amit egy történetileg apokrif szöveg lényegi igazságának tart, szerinte azon alapszik, hogy „hiteles a szavai mögött lévő érzés”. A szöveg mögöttes tartományát képező szerzői érzésvilág kutatása a romantikus zseni képzetét asszociálja, Borges utolsó előadása viszont, mely saját költői hitvallását tartalmazza, teljességgel ellentmond ennek a képnek. Első lépésként az olvasás és az írás létmódjának határozott elkülönítésére törekszik. „Hiszen az ember azt olvas, amit szeret – de az ember nem írhatja azt, amit szeretne, hanem csak azt, amire képes” – mondja az olvasás kiemelt szerepének indoklásaként. Ez a kijelentése a költészetértelmezés szempontjából kulcsfontosságú: az olvasó ugyan egyfajta érzelmi hitelességet keres (és talál) a műben, a szerző viszont a hitelességre törekvő újságíróval vagy történésszel szemben nem hisz a kifejezésben, „csupán a sejtetésben”. A költői sejtetés eszközei a metaforák; minden szó egy-egy holt metafora, s az elvont gondolkodás során el kell felejtenünk, hogy a szavak valamikor metaforák voltak. A költői mesterség lényege tehát az érzések kifejezése helyett a nyelvben rejlő rejtett energiák kiaknázása. A költészet valahogy úgy viszonyul a megírt könyvhöz, mint az alma íze az almához – tulajdonképpen csak a recepció során realizálódik. Nem a mű az elsődleges (hiszen az íz nem az almában van, az alma nem képes önmagát ízlelni), nem is a befogadó (hiszen az alma íze nincs az ember szájában), hanem az ízlelés folyamata, vagyis az olvasás.

A műfordítással kapcsolatba kerülő olvasó speciális helyzetben van: mivel tudja, hogy melyik az eredeti és melyik a fordítás, szükségszerűen elfogult a pretextus irányában. Borges szerint ez történeti gondolkodásunk hibája. Valóban úgy tűnik: ám a szó szerinti fordítás, amit az olvasó elvár s tulajdonképpen egyedüli helyesként fogad el, valójában éppen a szövegek pre- és metavoltával mit sem törődő középkorban alakult ki. Az ok inkább a szerzői tekintély túlhangsúlyozásában keresendő. Ha a szövegeket szövegként és nem mondjuk Pope vagy Homérosz egyéni teljesítményeiként olvasnánk, akkor például ezt a könyvet sem a világhírű dél-amerikai író költészetelméleteként (vagy netán a fordító Scholz László egyéni véleményeként) kellene interpretálnunk, hanem egy anonim szerző izgalmas költészeti kézikönyveként. Olvasatunk jogosságát ez esetben még az a tény is indokolná, hogy az 1986-ban elhunyt Borges ennek a könyvnek az eredetijét sem látta, sőt, papírra sem vetette: csupán hangszalagon fennmaradt előadásait jegyezték le, s adta ki először a Harvard University Press 2000-ben.

(Jorge Luis Borges: A költői mesterség, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2002)