Benne vagyok, no oszt mi, megint valamivel tovább kell maradnunk a víz alatt

– Mit na?

– Milyen?

– Mi milyen?

– Tagnak lenni!

Hát, valahogy nem érzek semmit, igazán. Pedig ott voltam éjfélkor az isten háta megetti megyei településen. Örömmáglya lobogott. Lovasok fáklyával úgymond határtiprást végeztek. (Visszafelé azért még kérték az útlevelünket.) A probléma mindig abban rejlett, hogy a kőfalak igazából az emberek között állnak. Szemüveges sámánleány sámándobot püfölt, nagyon sámánosan, pongyolás sámánfiú ütemre hajladozott. Turbános ipse korhű jelmezben, alul fekete félcipő. Kilóg a lóláb. Mérföld hosszú beszédeket tartanak a górék, ugyanúgy, mint régen, szerelmesen szép szavukba. Mint ötven éve, mint ezer éve, halálra untatva egy fáradt, álmos és fázó tömeget. (Úgyis mindenki a koncertre várt.)

És most itt állunk, mindannyian, várva a csodát. Ha nem segít varázsbársony-forradalom, talán majd a bűbájos egyesülési varázsige. Tátsd ki szépen a szád. Ááá... Nű, nem jön semmi sülve. Kellemes meglepetés viszont, hogy a rizs ára (egyelőre) nem lett hetven korona, mint ahogyan azt jobb körökben már előre terjesztették. Mások meg cukrot vásároltak, halomnyit, hogy legyen őszre, a borba. Mert fel fog menni... Hja, uraim, a régi cocialista beidegződéseket éppoly nehéz kiheverni, mint az isten háta megetti megyei születést. Ezeken mostanáig még egy regementnyi sámán sem tudott segíteni. Mondják, még a..., még a zagykontroll se! Még..., még a... réjki se, asse! A genetikus emlékezet már csak így kódol: változás van? Árak puff, felfele. Ilyen eccerű!

Valakik meg, nem adják el a lakást, mert az unióban drágább lesz. „Tudod te, mibe kerül egy kétszobás Osztrákban?” Mert az isten háta megetti megyét nemsokára elözönlik a tirolinadrágos, jódlizó sógorok, mi? Mind itt fog akarni lakni, mert már elegük van a komfortból meg az autópályákból meg mindenből, mi?

Ja! Leállt az ukrán benzincsempészet. (Vagy egy hétre!) A nikotin szerelmesei – vagy rabjai, e kettőt oly nehéz olykor egymástól megkülönböztetni – meg lassan ráfanyalodnak a hazaira.

Nem nehéz prognosztizálni egy csaknem akkora csalódáshullámot, mint az úgynevezett bársonyos úgynevezett forradalmat követően. Azért csaknem akkorát, mert akkora már nem lehet, mint ahogy nem lehet fél éven belül kétszer halálosan szerelmesnek lenni, ugyanúgy csalódni sem lehet ekkorákat, rövid időn belül. Az ember már csak így van megtervezve. Ecce homo, ahogy a norvégok mondják.

Az örömtüzek melege lassan elenyészik, a szemüveges sámánleányzó visszamegy a hivatalba, a sámánfiú is csak otthon fog pongyolában mászkálni, a tévé előtt. Megint tekeredik a prés, mert az új lehetőségekkel nem a mindennapi emberek élnek majd, hanem azok, akik, mint mindig, pofátlanul odafurakodnak a mások által rakott tűzhöz. Megint valamivel nagyobb lélegzetet kell vennünk, megint valamivel tovább kell maradnunk a víz alatt. A végén még megszokjuk? Csak úgy ne járjunk, mint a..., öő, hogy is mondjam..., kisebbségi zenész lova.

Benne vagyok.

No oszt mi?