Bárhogy is alakul az élet...

És szerencsére nem is a csatorna úgynevezett interaktív kínálatát gyarapítja, azaz nem mi választhatjuk ki, merre kanyarodjon a történet, mindkét verziót végig kell néznünk – egymást követő, ügyesen vágott jelenetekben.

A hitelesség, illetve hihetőség nemcsak April Prosser kiváló forgatókönyvének köszönhető – akinek mellesleg ez volt az első nagyjátékfilmje –, hanem a kettős szerepben brillírozó Lili Reinhartnak is, akit az egyik pillanatban kisírt szemmel, a másikban már mosolyogva láthatunk. Ráadásul ezt az ízig-vérig amerikai történetet egy kenyai rendezőnőre bízta a csatorna. Wanuri Kahiut tartják ma Afrika egyik legtehetségesebb feltörekvő filmesének. A Whisper című kenyai filmdrámával vált ismertté, amely öt African Movie Academy-díjat söpört be, köztük a legjobb rendezés, a legjobb forgatókönyv és a legjobb film díját. Ő áll a Rafiki (Barátnők) mögött is, amely az első, Cannes-ban bemutatott kenyai film.

Főhősünk, Natalie végzős egyetemista animációs film szakon, ötéves tervet készített a karrierjét illetően – Los Angelesbe készül, hogy betörjön a rajzfilmiparba. Közbejön egy egyéjszakás kaland, a lány terhes lesz, és ezzel minden borul – visszaköltözik a szüleihez és a rajzolást pelenkázásra cseréli. Vagy: nem lesz terhes, és barátnőjével együtt elindul L.A.-be szerencsét próbálni. A kulcsjelenet a terhességi teszt elvégzése, amely egyik esetben pozitív lesz, a másikban negatív.

Ez persze mesefilm, de fontos, biztató üzeneteket közvetít, például azt, hogy a tehetség minden körülmények között utat tör magának. Tipikus amerikai hazugság – gondolhatnánk, de az alkotók kikerülik a csapdát, megmutatva a reális buktatókat is. Natalie egy ponton felteszi a kérdést: csak a gazdagok lehetnek művészek? Vagyis akinek nincs kezdőtőkéje, az bizony kénytelen valami más munkát találni, hogy szabad idejében űzze az álmait – lásd a sok pincérként dolgozó hollywoodi színészjelöltet. A szerencse, vagyis inkább a sors keze is gyakran beavatkozik mindkét szálon – enélkül akár realista dráma is kerekedhetett volna ebből a történetből. De nem, ez egy romantikus film, óvatosan fűszerezve némi drámával. És így is működik.

A castingnál a jelenlegi első számú szabály érvényesült: minél sokszínűbb a szereplőgárda, annál jobb. A szőke, kék szemű főszereplőnek természetesen afroamerikai a legjobb barátnője (Aisha Dee), gyermekének apja egy latin szépfiú (Danny Ramirez), a hollywoodi rajzfilmes guru, Natalie bálványa szintén fekete (Nia Long). Ettől picit erőltetett lesz az összkép, mert szinte csak ilyen szereposztásokat látunk egy ideje a Netflixen, és érezzük a túlzást.

Az viszont, hogy az életben minden okkal történik, és nem kell kétségbe esni, ha meghiúsul az eredeti tervünk, rendkívül aktuális üzenet. Natalie életének mindkét verzióban vannak mélypontjai, Los Angelesben és Texasban is saját akaraterejének köszönhetően mászik ki a gödörből, mindig ott van mögötte a stabil szülői bázis, ahol vigaszra lelhet, és ugyanolyan esélye van a boldogságra mindkét helyen. Jó, hogy nem az eredetileg tervezett Plus/Minus címet kapta a film, a Look Both Ways sokkal frappánsabban kifejezi a lényeget.

A lényeg mellett akadnak kiváló apró nüanszok is, amelyeket mintha csak a saját szórakoztatásukra, vagy csibészségből tettek volna bele az alkotók. Kedvencem, amikor a forgatókönyvíró odapörköl a rajzfilmek élő szereplős változatait erőltető hollywoodi stúdióknak, azt üzenve (Natalie szájába adva a mondatot) hogy épp a lényeg, a rajzolt karakterek által közvetített csoda vész el, ha színészekkel játszatjuk el ugyanazt a sztorit. A fontos jelenetek előtt felbukkanó animált kis mozgóképek is aranyosak, mert a néző egyből összekapcsolja őket a főszereplővel, vagyis evidens számunkra, hogy ezeket Natalie rajzolta.

Lili Reinhart telitalálat a főszerepre. Tipikus amerikai papírmasé-szépségből át tud változni hús-vérfigurává, ha a helyzet úgy kívánja – és itt gyakran úgy kívánja. A Riverdale című krimisorozatban ismerte meg őt a világ 2017-ben, és még mindig csak huszonöt éves. Érdekesség, hogy filmbéli karakteréhez hasonlóan ő sem tálcán kapta a sikert, édesanyja Ohióból járt „fel” vele havonta castingokra New Yorkba, sokáig, kitartóan, míg végül felfedezték.

A többiek gyengébben teljesítenek, az apa és az anya karaktere például szinte bántóan súlytalan ebben a filmben (Luke Wilson és Andrea Savage), a váratlanul fogant gyermek apja is eléggé félvállról vette a szerepet, de az is lehet, hogy Dan-ny Ramirez csupán erre a két-három arckifejezésre képes.

Az operatőr abszolút mai, divatos látványvilágot kínál, jók a jelmezek, a lakás- és irodabelsők, a klubok és szórakozóhelyek, de még az egyetemi könyvtár is. A fő betétdal a We Are Young, amely nagy sláger volt tíz éve (az időközben eltűnt Fun zenekartól), de a mai fiatalok számára az újdonság erejével hat, és a szövege nagyon passzol a film mondanivalójához. Aki tehát szeretne egy kedves, de nem túl mély, tanulságos, de nem fárasztóan okoskodó filmet megnézni, az nem nyúlhat mellé ezzel a választással.