Bámuljuk és szidjuk: klipek minden mennyiségben

1997-ben a Dream Theater már egy szójátékot is elengedett a Falling Into Infinity című albumán a csatorna neve és az empty, azaz üres szóval. E „közellenség” az MTV, a Music Televison, amely 1981. augusztus 1-jén kezdte el sugárzását, és azóta sokan úgy tekintenek rá, mint a pop-rock műfaj sírásójára, de legalábbis úgy, mint a huszadik század legszélesebb népi kultúrája totális elüzletiesedésének betetőzésére. Az üzlet mindenképpen kulcsszó, ami már csak azért sem meglepő, mert az alapító atya a Warner Communications mellett az American Express, a világszerte népszerű hitelkártya cége volt. De az előzmény sem érdektelen: a hetvenes évek második felében hozta létre Bob Pittman amerikai tévéproducer a PopClips című műsort Mike Nesmith-tel, az egykori The Monkees-együttes gitárosával. Nesmith pontosan tudta, mekkora hatása lehet egy olyan zenekarnak, amelynek kalandjait és zenéjét rendszeresen nyomják a tévében, és a slágergyártáshoz még a fárasztó turnézásra sincsen feltétlenül szükség. A The Monkees éppen ezt az utat járta be 1966 és 1969 között, és a fülbemászó dalok mellett sikerükben legalább akkora szerepe volt fazonuknak, amit a producerek találtak ki gondos szereplőválogatás után. Az ő szelekciójukban nem a zenélni tudás volt a legfőbb szempont, de amíg korukban egy idő után – ne feledjük, a nagy fesztiválok korát éljük, amikor mindenki élőben játszik, nem lehet kamuzni – ez ciki lett, addig a nyolcvanas években egyfajta trenddé vált az előbb az imázs, a látvány, utána a zene, párhuzamosan az elektronika, a szintetikus muzsika térhódításával.

Az MTV neve összeforrt a videoklip műfajával, annak ellenére, hogy már korábban is készültek rövidfilmek a legmenőbb zenekarok részéről, legfeljebb akkor még promóciós filmnek hívták őket: készítettek ilyeneket a The Beatlestől a Led Zeppelinig, a The Doorstól Carlos Santanáig, de az első klipnek mégis a Queen 1975-ös Bohemian Rhapsodyját tartják. Később éppen a Queen lett egyike azoknak, amelyek a legjobban kihasználták a műfaj lehetőségeit. Jellemző, hogy az MTV által sugárzott első videoklip az angol Buggles újhullámos együttes The Video Killed The Radio Starja volt. Ezt akár programnak is felfoghatjuk – hamarosan valóban vége lett annak a kornak, hogy a rádiószereplés, a rádiós slágerlista jelentette a legfontosabb ugródeszkát ahhoz, hogy egy előadó, egy dal bekerüljön a köztudatba. Mindez persze szerves része volt az egyre jobban kiszélesedő multimediális világfalunak: ahogyan a világ hírei iránt érdeklődők már nem a rádiók mellett kuporogtak, hanem a tévére bámultak, és lassan elkezdtek kapcsolgatni az ízlésüknek legjobban megfelelő csatornák között, ahogyan már egyes fontos világeseményeket is kezdtek a televíziós fő műsoridőkhöz kötni, úgy a leghétköznapibb szórakozás, a zene is kezdett elválaszthatatlan lenni a modern vizuális kultúrától. Ugyanakkor a videoklipek megmentették a csőd szélén álló lemezipart, különösen ami a kislemezeket illeti, miután a single-k divatja a hetvenes években leáldozott, szemben az LP-k, a konceptalbumok irányzatával. A klipkészítés viszont ismét az egyes dalokat állította a középpontba az összes körítéssel együtt. Az MTV mindazonáltal számos zenerajongó szemében egyet jelent egyfajta tévés rágógumival, amely a nap huszonnégy órájában ontja a klipeket, mint valami végeláthatatlan szappanoperát a fejéből üveges szemekkel kinéző közönségnek, annak ellenére, hogy az utóbbi években már egyre több az MTV saját produkciója. (Nem mintha a Black Sabbath alapítója felvághatna az Osbourne-család című reality-show-val…). Mégis, Martha Quinn, a korai korszak egyik VJ-je (televíziós lemezlovasa) azt állítja, hogy az ő nemzedékük már az okkal lázadóké, mert valamit le kellett tenniük az asztalra a rock and roll-nemzedék és az első tévésnemzedék után.

Jelenleg 179 országban sugározzák – 1985 óta működik az MTV Europe – mintegy 481,5 millió otthonba jut el a programjuk. Akadnak szép számmal olyan sztárok, akikre rásütik: az MTV teremtményei. Ezek közül is a legnagyobb csillagnak Madonna számít, akinek a remekül megkoreografált, színes jelmezeket, nemegyszer botrányokat kiváltó, erotikát kiváltó klipjei a Like A Virgintől a La Isla Bonitán és a Justify My Love-on keresztül egészen a Frozenig, mind pályafutásának egy-egy mérföldkövét jelentették. Ezt maga az énekesnő sem tagadja: „Az MTV mindig is lehetővé tette számomra, hogy kifejezzem magamat és megosszam vízióimat a világgal” –nyilatkozta Madonna, aki e vizuális eszköz nélkül aligha tudta volna magát oly sokszor megújítani a több mint két évtized alatt.

Carol Vernallis, a Wayne egyetem professzora, aki könyvet írt a zenei klipek esztétikájáról és kulturális összefüggéseiről, egyenesen azt állítja, hogy a klip nélkül aligha jöhetett volna létre a rap, mert a látvány nélkül hallgathatatlan lenne. A tudós hölgy még azt is megkockáztatja, hogy a klip megjelenése óta sokkal szorosabb kapcsolatban áll a zene a divattal, és ennek prototípusa számára Britney Spears. Bono úgy véli, az MTV által a zene szexibb és önfeledtebb lett. Nem kevesen vannak azok is, akiknek az MTV és a klip áldásnak indult, majd ellenük fordult. Ennek legeklatánsabb példája Michael Jackson, akit lehet szeretni vagy nem szeretni, de tehetsége vitathatatlan. Sikerült neki néhány – nyugodtan kijelenthetjük – pop-rocktörténeti jelentőségű klipet készítenie, mindenekelőtt a Thrillert. Később azonban annyira belehabarodott a látványba, a sokmilliós csillogásba, hogy lassan mindent ennek rendelt alá, és egy idő után már a táncok, a holdjárások is unalmassá váltak, nem is szólva az egyre sekélyesebb zenéjéről. A sokkoló külsőségekbe fulladt bele a The Prodigy is. Prince is sokszor túlzásba vitte androgin-erotikus klipjeit. De nála még voltak zenei ötletek, nem úgy, mint sok fekete-félvér soft-soul együttesnél, amelyek az egykor osztályharcos műfajt meggyalázták, és nem volt bennük más, csak néhány nyögdécselő-vonagló műanyag szépség. Nem tett jót hosszú távon a hard-rock/heavy metalnak sem, mert rövid idő alatt kialakultak a sémák: rémpofák, ökölbe szorult kezek, rőzserázás gitártépés közben, és hozzá gótikus-misztikus-horrorisztikus sötét hátterek és néha már nemcsak a zenét volt nehéz megkülönböztetni, hanem a zenészeket is. A szinti-pop esetében, ahogy mindenütt, a talentum itt is megnyilvánult, és az igazán jó muzsikusok egy-egy avatott rendezővel karöltve azt keresték, hogy mit tudnak kihozni ebből az új műfajból, uram bocsá’, tudnak-e belőle művészetet teremteni. És erre sem kell lámpással keresni a példákat: Peter Gabriel Sledgehammerét, az emberi animáció csodáját ma már tanítják; a Queen Radio Ga-Gája a rock képi barokkjának és az expresszionista némafilmjének (Fritz Lang Metropolisa) ötletes fúziója; Sinéad O’Connor egyszemélyes drámát játszik el a Troyban; A Metallica Unforgiven 2-je a legszebb westernhagyományokra utal, de ők írtak dalt Dalton Trumbo döbbenetes Johnny háborúba megy című filmjének képsoraira, míg az R.E.M. Losing My Religionjának egyes beállításai akár egy Caravaggio-képnek is beillenének. De idézzük fel a humor oldaláról a Genesis a Land Of Confusion világpolitikai uborkájával, az I Can’t Dance Jackson-paródiájával, vagy a Jesus He Knows Me keresztény szektájával. Ami pedig David Bowie-t illeti, a klip-műfajt mintha neki találták volna ki az Ashes To Ashes Pierrot-alakjától a Jump They Say elmegyógyintézeti jelenetéig. Olyanok is akadtak, akik önmagukat is kigúnyolták, például a The Rolling Stones a Love Is Strong háztetős jelenetével, ahol Mick Jagger eljátssza a „hamm bekaplak” szörnyet méretes szájával. A lázálom szépségét vitte filmre a The Cure a Just Like Heavennel, a Dire Straits Brothers In Arms fekete grafikás rajzfilmje ugyanolyan pasztellfinomságú, mint maga a zene. Enyát rögtön fel lehet ismerni mozgó festményeiről…

A mozi, a zene és a klip különleges kapcsolatrendszere is a szemünk előtt bontakozott ki. Mintha az annyira kedvelt mozielőzetesek elevenedtek volna meg, amikor a Queen Who Wants To Live Foreverjében a Hegylakó, Vangelis 1492-ben a Kolumbusz-történet összefoglalóját láthattuk, valóságos zenetörténetre számíthattunk a hatvanas évekből, ha vetítettek a Forrest Gump Soundtrackjéből. Ugyanakkor a Veszélyes kölykök (Dangerous Mind) tette híressé Cooliót, míg a 9 és fél hétnek – és a You Can Leave Your Head Onnak köszönhette nagy visszatérését Joe Cocker. Az sem volt egy apróság, amikor a Godzilla című szörnyfilmben Puff Daddy és Jimmy Page együtt nyomta a Kashmir alapjára a Come With Me-t…

Ne feledjük el azt sem, hogy az MTV leányvállalata, ma már szinte riválisa a VH1, amely tematikus műsoraival, rock-történeti blokkjaival (pl: Now And Then) már azoknak is izgalmakat kínál, akik átfogó képet szeretnének látni-hallani az elmúlt évtizedek szubkultúrának indult jelenségéről. És ne feledjük el azt sem, hogy ugyancsak az MTV-ben indult el az Unplugged-sorozat, amely élő klasszikusokat és feltörekvő fiatalokat állított az akusztikus muzsikálás nehéz próbatétele elő. Ezekből elég csak két klasszikussá vált előadást megemlíteni: Eric Claptonét és a Nirvanáét… (rockháló, p)