Babszemek vagyunk a térképen

JUHÁSZ KATALIN

Vladislava Plančíková a pozsonyi Színház- és Filmművészeti Egyetemen hat éven át készítette ezt a filmet. Dédszülei Tótkomlósról áttelepült szlovákok, akik – nagyanyja szerint – életük végéig visszavágytak szülőfalujukba. A második világháború utáni szlovák–magyar sakkjátszmáját feldolgozó film arra kívánja ráirányítani a figyelmet, hogy nincsenek egyértelmű, fekete-fehér megoldások. Megmutatja, hogyan változtatta meg a politika olyan emberek életét, akik nem is értették, mi történik velük.

Hogyan emlékeznek ezekre az időkre az érintettek? Hogyan kommunikálta a lakosságcserét az akkori sajtó? Mit tudnak minderről a mai fiatalok – itteni magyarok, szlovákok, vegyes házasságban élők? Mi a véleményük a szlovákiai magyaroknak a többségi nemzetről és fordítva? Miért és hogyan asszimilálódik az ember? Mit ígértek a Magyarországról áttelepített szlovákoknak és mi várt rájuk valójában? Miért és hogyan szállították Csehországba az itteni magyarokat? Megannyi súlyos kérdés sorakozik a filmben, amely ennek ellenére – meglepő módon – mégsem történelemkönyv-ízű, azaz nem a megszokott, hagyományos dokumentumfilmes megoldások láthatók benne (beszélő fejek és archív felvételek).

Már a kezdés szimpatikus: a személyes érintettség okán megszólal Vladislava Plančíková nagyanyja, szülei (az anya magyarországi szlovák származású, az apa szlovákiai magyar). A narrációs szöveg pedig a mesék hangnemében íródott, épp csak az „egyszer volt, hol nem volt...” hiányzik. A meseszerűséget a vizuális megoldásokkal is hangsúlyozza a rendező. A lakosságcserét szemléltető térképeket például babszemekből formázza meg. A szlovákok piros, a magyarok fehér babszemek, a nemzetiségileg vegyes lakosság pedig tarka babokból áll. A Dunát nejlonzacskó szemlélteti. A családfát valódi fadarabokból rakja össze, amelyekre régi fotókat helyez. A film első öt percében kizárólag állóképeket használ, a felvillanó képek gyors montázsa a legkorszerűbb számítástechnikai eszközökkel készült. Egymásba kulcsolódó kezek, beszédes arcokról készült megkapó közelik. A helyváltoztatást cipőkkel játszatja el.

Ez a szokatlan narrációs stratégia végig jelen van, a beszélő fejek csak kiegészítik az animációt, az archív felvételeket pedig könyvlapokra, illetve egy kézzel írt napló lapjaira montírozza rá. A napló fontos eleme a történetnek: egy pozsonyi magyar férfi írta a ligetfalui gyűjtőtáborban, miközben lányával együtt várt a sorsára. De olyan idős asszony is megszólal, akinek édesapját az ő születése előtt két héttel vitték el munkaszolgálatra, a családot pedig közben kitelepítették. Sosem találkoztak.

A filmben szó esik a szudétanémetek tragédiájáról is. Miközben egy szemtanú mesél, játékbabák jelenítik meg az erdő szélén halomra lőtt és tömegsírba temetett embereket. Az avar alól babák apró végtagjai emelkednek ki. A hatás döbbenetes.

Mivel tudjuk, mit jelent nálunk a moziforgalmazás, örömmel nyugtáztuk a fiatal alkotók igyekezetét, akik a premier után nyakukba veszik az országot, és mozgó mozijukkal bárhová elmennek, ahol érdeklődés mutatkozik a film iránt. A szlovák közszolgálati televízió novemberben tervezi a Felvidék – Horná zem bemutatását, addig pedig különböző fesztiválokra szeretné elvinni a filmet a lelkes csapat. Egyébként azt is kipróbálták, mennyit ért meg ebből a kétnyelvű filmből egy külföldi néző. Kerekes Péter dramaturg szerint mindent. Legfeljebb nem hisz majd a szemének.

„Nekünk, fiataloknak most kell feltennünk a kérdéseinket, mert hamarosan nem lesz kit kérdeznünk. Ez nemcsak jogunk, hanem kötelességünk is” – fogalmazott Lucia Satinská, a film egyik közreműködője, aki szerint ez az alkotás minden korosztály, minden nemzetiség számára érdekes lehet.