„Azért, mert szép”

Június derekán a komáromi Egressy Béni Városi Művelődési Központ Kiss Péntek József kamaratermében a magyarországi folklór két emblematikus ikonjával találkozhattak az érdeklődők. Az 58. Jókai Napok keretén belül rendezett Kikötő – Polgári Szalon-os beszélgetés meghívott vendégei Herczku Ágnes népdalénekes, előadóművész és Nemes Szilvia táncművész, koreográfus voltak, akikkel pályájuk kulisszatitkairól, az előadó-művészet felelősségéről és a színpadi létről beszélgettünk.

Életünk meghatározó döntéseihez gyakran sokféle út vezet. Így van ez a néptánc és a népdal esetében is. Nemes Szilvia a nyolcvanas évek – mint elmondta: nem túlságosan pezsgő – balatonboglári környezetéből került a néptánc világába, ahol a fiatalok számára a táncon kívül még a kézilabdázás jelenthetett kiugrási perspektívát. A Dráva mentéről Magyarországra menekült nagyszülei ellenére a népi kultúra ismeretének „boldog tudatlanságában” éltek, így sokáig azt sem tudta, hogy Magyarországon kívül is élnek magyarok. „Ez még egy olyan időszak volt, amikor ez nem volt téma és én nem ilyen nevelésben részesültem”. Nemes Szilviát, egészen egyszerűen, először a külcsín ragadta magával: tetszettek neki a ruhák. A néptáncos hölgyek gyönyörű rakott szoknyája megbabonázta, és mivel a művészi tornából épp akkortájt ábrándult ki, könnyen engedett barátnője kérésének és elment ő is – ahogy nevezték: „népire”.

A sokszoknyákra gondolva azután nagy elánnal elment az első próbára, ahol legnagyobb megrökönyödésére – elevenítette fel – a teremben jelen lévő táncosok „egyáltalán nem olyanokban voltak”. Ha ez nem lett volna elég, nehezen viselte a tanári instrukciókat is. Ennek ellenére az a bizonyos „aha élmény” nem maradt el és akkor jelentkezett, amikor a somogyi ugrós három lépését, az úgynevezett „cifrát” és az elöl és hátsó keresztet is megtudta csinálni. „A mai napig emlékszem arra, hogy az milyen, amikor kipróbálsz valamit, amihez semmi közöd a világon és megy.” A sikerélmény ugyanakkor nem volt tartós és már a második próbán nehézségei támadtak a gyakorlás során. A széki sűrű tempó ugyanis – ami alapvetően egy férfitánc, de a próbákon a nőknek is kellett tanulni – kifogott rajta. Ekkor hazament, abba akarta hagyni és édesanyja győzte csak meg arról, hogy amibe belekezdett, azt be is kell fejeznie. Ezért aztán maradt. Szülei ekkor még nem sejtették, hogy ennek a marasztaló mondatnak az egész életére kiható súlyos jelentősége lesz. Később már hiába javasolták többször is, hogy igazán választhatna végre valami „normális szakmát” magának, már hajthatatlan volt. Februári beiratkozását követően mindjárt márciusában átesett az első fellépésén is. Ez az első színpadi produkció, amiben szerepelt, nem kisebb helyen volt, mint az éves táncháztalálkozónak otthont adó Budapest Sportcsarnok, ahol az úgynevezett „küzdőtéren” a nagy széki lakodalmas produkció alatt tánccsoportjuk magát a széki népet jelenítette meg. Erről a fellépéséről máig maradandó élményeket hordoz. „Összekapaszkodva álltunk a lesötétített küzdőtéren és középen belül volt a fénykör. Akkor tapasztaltam meg először, hogy milyen az az átlényegülés. Mindenki beáll, elindul a zene, mi besétálunk a fénykörbe és érezzük, hogy az arcunkon szinte súrlódik a fény. Na ott megpecsételődött a sorsom.”

A Sátoraljaújhelyen felnőtt Herczku Ágnes megismerkedése a népi kultúrával egészen máshogyan kezdődött. Számára, indirekt módon, egészen korai volt a találkozás a népzenével. „A családunkban minden esemény, szüret énekléssel járt. Persze nem volt elválasztva a magyar nóta és a magyar népdal.” Őt is megragadták a díszes szoknyák, a repülő szalagok, fodrok, és akkortájt a Hegyalja Néptáncegyüttes már jó hírű csapatnak számított, aminek a fellépéseit maguk is követték. Ennek ellenére, amikor lehetett a városban jazzbalettra jelentkezni, nem jutott eszébe, hogy inkább néptáncra jelentkezzen, pedig utóbbi nagyon népszerű volt. Otthonukban akkortájt sok lemezt is hallgattak: Dévai Nagy Kamillát, Sebő Ferencet, Kalákát. De az akkori kislányban egyáltalán nem tudatosult, hogy az, ami szól, az népdal, egyszerűen úgy hallgatták csak, mint a gyerekek. Amire viszont már konkrétan emlékszik, az az István, a király volt. Nem álltak anyagilag túl jól, de édesanyja, aki sokáig egyedül nevelte őket, összebeszélt a nagymamával és megvásárolták a legendás dupla lemezt. Valamiért azt érezték, hogy ez jó lesz egy nyolcéves gyereknek. Ettől fogva pedig, ha a nagymamánál voltak, beültek abba a szobába, ahol a lemezjátszó volt és rongyosra hallgatták a lemezt. Azt is kitalálták, hogy felosztják a szerepeket és felváltva énekelték azután. „A nagyszülőknek ettől fogva, ha náluk voltunk, szinte gond nélküli napjaik voltak, mert a dupla albumot kétszer kellett lejátszani ahhoz, hogy mindenki minden szereposztást elénekelhessen. Minden szerepet ma is kívülről tudok. Még rossznak is jó volt lenni!” A másik ilyen villámcsapás számára Sebestyén Márta hangja volt. Addig is tanultak az iskolában népdalokat, hetente két énekóra volt, emellett járt szolfézsra és zongoraórára is. Tudatosan kezdte el követni Márta dalait. Utána pár évvel később alakult meg a Muzsikás együttes. „Ez volt a döntő döfés. Ettől fogva úgy vezettem le a kamaszkori lázadásaimat, hogy amikor hazamentem, a szobámba vonultam a frissen beszerzett népi kazettáimmal és ezeket a jobbára kalózfelvételeket rongyosra hallgattam a magam kis folklórszigetén. Valósággal ebben éltem.” A sors furcsa fintora, hogy most nyáron, augusztus 19-én, Herczku Ágnes Koppány lányának, Rékának a szerepét énekli a felújított negyvenéves István, a királyban a Papp László Budapest Sportarénában.

Az egyéni indíttatás mellett aligha lehet túlhangsúlyozni annak fontosságát, micsoda felelősség az, hogy milyen tartalom kerül a széles közönséghez. Balatonbogláron például – eleveníti fel Nemes – a néptánc oktatói közvetlenül kapcsolódtak a budapesti Bartók Táncegyütteshez. „Így a friss szellemiségű, aktuális folktrend vidékre gyakorlatilag első kézből jött. Ebben óriási felelősség van! Igen, ma is ezt vallom, hogy el kell vinni mindenhova, hogy a helyi közönség is első kézből találkozzon ezzel a kultúrával.” Mindketten azt vallják, hogy a minőségi kultúrával való találkozásnak, az egyéni példájukon túl is, igazi sorsformáló szerepe lehet. Nemes a Magyar Állami Népi Együttes tagjaként is gyakran fellépett vidéken, ami mindig jó volt. Az egyéni visszajelzések mindenkor igazi közvetlen megerősítéssel jártak, amikor a fellépés után a közönség tagjai közül sokan elmondták, hogy milyen jó, hogy ezzel az anyaggal jöttek hozzájuk és végre nem azt az „izét” kell hallgatniuk.

Akit a népi kultúrának a füstje „megcsapott”, az jóval a táncházmozgalom után született generáció tagjaként is jócskán tapasztalta még ennek az erejét. De miből ered ez a felhajtó erő és minek köszönhető, hogy napjainkban is ennyire képes hatni a magyar népzene és néptánc – tettük fel a kérdést. Martin Györgynek volt egy jó válasza erre, feleli Herczku, és ennél jobbat ma sem tudok – teszi hozzá. Martinnak volt egy kedves adatközlője, a Varga József „Hangya”, akivel nagyon jó barátságba kerültek. „Hangya” a falusi emberekhez képest felvilágosultabb és világot látottabb ember lett, gyakran megfordult Pesten is és Operába is elvitték. Tinkával (Martin György) sokszor mentek el együtt gyűjteni is. Az egyik ilyen „túra” során segített „Hangya” a nehéz magnót cipelni, majd, amikor felértek a hegyre, megkérdezte Tinkától, hogy ez a vézna kis ember miért cipeli állandóan ezt a nagy, nehéz magnót, mire fel járja ilyen elánnal a vidék falvait és tulajdonképp miért csinálja ezt az egészet. Mire Tinka azt felelte, hogy „Azért, mert szép!” Ennél jobb definíciót nehezen lehetne adni, mert lehetne halmozni a jelzőket, hogy mennyire iszonyatos nagy erő van benne, de a végső érv úgyis az lesz, hogy akit ez „elkap”, az azért van, mert tetszik neki, mert szép.

A népi kultúra ugyanakkor nem „szent tehén” és nem is egészséges erre úgy tekinteni. Mint mindennek, ennek is vannak kevésbé sikerült rigmusai, rossz prozódiájú szövegei, olyan különféle szöveges és zenei tartalmai, amik valamiért nem igazán jók, vagy egyenesen gagyik. Nem ördögtől való, ahogy Herczku számára sem, hogy legyenek olyan népdalok, amiket nem szeret. „Ilyen is van. Olyan, mint az élet, de – teszi hozzá – Kodályhoz és Bartókhoz érdemes fordulni, akik azt tanácsolták, hogy a szépet és a méltót tegyük fel az asztalra.” Igenis lehet különböző mércével mérni a népdalokat, vannak köztük minőségi különbségek és az semmiképp nem jó, ha attól, hogy valami népdal, „automatikusan tízpontos” a számunkra. Jó, ha a kutatók tudják, hogy mi minden van, de a szépet, az önmagán túlmutatót, a mélyet érdemes csak megmutatni a nagyvilágnak.

Nemes azzal nem értett egyet, hogy a Fölszállott a páva sikerével, az ország sok száz tánccsoportjával, a Dankó rádióval együtt is a táncházmozgalom páratlan sikertörténet lenne. „Az a meggyőződésem, hogy ez egy sikeres rétegműfaj, de széles közönséghez nem tud eljutni. Akit ez ilyen mélyen behúz, az néhány százezres embercsoport, akik a Sportarénában a táncháztalálkozón ma is ott vannak. A magam nevében tartózkodnék azoktól a vadhajtásoktól is, amik az utóbbi években a popularitás égisze alatt születtek.” Utóbbiak közé Nemes azokat az irányzatokat érti, amik nagyon közönségessé, zeneileg pedig eléggé lebutítottá teszik a népzenei anyagot vagy a mozgást. A sikerességét a műfajnak (mind a népzenének, mind a néptáncnak) ugyanakkor nyilvánvalónak gondolja (a fentebbi megszorításokkal együtt), ezt viszont döntően annak tulajdonítja, hogy a zene, a tánc – és egyáltalán a mozgás – képes kínálni a legelemibb művészi önkifejezés lehetőségét. Nem kell hozzá semmi, mert minden eszköz adott: az egyik az ember hangja, a másik a teste és mindkét matéria mi vagyunk. Emiatt az „eszközigénytelenség” miatt van, hogy ez a két művészi ág a „legöregebb” a művészetek között. „Martin – tette hozzá Nemes – azért mondta, hogy ez szép, mert tiszta, mert őszinte is, mert azóta kristályosodik, amióta az emberiség van. Ez odáig fejlődött, hogy ezt mi akár egy csárdásban is meg tudjuk valósítani, de akár a földet verve, dobogtatva is meg tudjuk mutatni. Hogy melyiket csináljuk, az részletkérdés, az élmény ugyanakkor nagyon egyetemes és emberi.”

A színpadi lét képes kikezdeni az embert. Adódik a kérdés, hogy marad-e őszinte izgalom ennyi fellépést követően, ami a hátuk mögött van. „Mindig!” vágják rá mindketten gondolkodás nélkül. Saját koncertek előtt most is van bennem mindig egy kicsi drukk – feleli Herczku Ágnes, de itt azért változtatunk is a repertoáron. De nagyobb magabiztosságot ad, ha azt gondolom, hogy nagy meglepetések már nem érhetnek.

Viszont amikor korábban, egy héten háromszor kellett ugyanazzal a műsorral fellépnie az addigra a városnézésbe jócskán belefáradt külföldi turistacsoport előtt, már nem igazán szerette. Kevesen gondolnak bele, de ebben ki lehet égni, még akkor is, ha idővel olyan automatizmusok képesek kialakulni, hogy a műsorokat gondolkodás nélkül is meg tudják tartani. Ilyenkor az segít, ha az előadás során van valami rendkívüli: új zenész játszik a csapatban, van egy jó gesztusa valakinek, bele lehet „kapaszkodni” egy csillogó szempárba. „Semmilyen szakmának nem tesz jót, amikor rutinná válik” – ezt már Nemes Szilvia fogalmazta meg. Ebben nem különbözik, hogy az ember kenyeret dagaszt minden nap, autóbuszt vezet, vagy turisták előtt lép fel. „Az előadó-művészet egy folyamatos oda-vissza hatás. Én is akkor érzem magamat jól – és az ember igazából ezért izgul –, ha a puszta létével és azzal, amit csinál, tud hatni azokra a befogadókra, akik megtisztelték őt azzal, hogy eljöttek. Az elején ez még mind a kettőnknek egy lutri.” Ez a lutri – tudjuk meg – nem múlik se tapasztalattal, se tudással, se a pályán eltöltött évekkel. Az az izgalom állandó, hogy elég jó voltam-e ma a nézőknek.

A nézői jelenlét pedig elengedhetetlenül fontos. Éppen ezért különösen érdekes, amit a mögöttünk hagyott járvány kapcsán mesélnek el. Hogyan hatott a koronavírus-helyzet az előadóművészetre és a személyes életükre? „Nagyon jól! Az első fél évet imádtam” – mondja Herczku Ágnes. Az ő életükben is ez olyan volt, mintha felmentése lenne minden alól. „Soha olyan szép még nem volt a kertünk”, teszi hozzá példaként. Párjával, a rengeteg hangszeren játszó előadóművész Nikola Parovval a közös mélázás öröme olyan fél évig tartott. De kiderült, hogy a számlákat ugyanúgy kell fizetni, mintha minden rendben lenne. Nagy szerencse, hogy volt tartalékuk, így ki tudtak tartani és sokat jelentett nekik az is, hogy kertes házban élnek, ahol az idő mellett jócskán volt tér és szabad levegő. Kisebb-nagyobb fellépések azért akadtak és csináltak két online koncertet is. Többet viszont nem, mert rájöttek, hogy ez így nekik nem jó és inkább kivárják a személyes találkozást. „Mi éjjel-nappal együtt voltunk” – avat be minket a saját életük Covid-időszakába Nemes Szilvia. Mostanra ő is és a profi táncos karrierjét követően bőrdíszművesként dolgozó férje is túl vannak már a pályájuk csúcsán. Nemes tizenkilenc évesen került az Államiba és harminckilenc évesen szült. A közbülső húsz évben pedig úgy érzi, hogy élt százat: fellépések, próbák és tanítások jöttek egymás után. Már egy olyan élethelyzetben vannak, hogy nem volt gond ez a nyugodt időszak. Sokat segített nekik is ebben a szentendrei kertes ház, ahol élnek, na meg a kisfiuk, akivel szinte repültek a napok.

Megtudjuk azt is, hogy mik voltak a legnehezebb előadói szerepek az életükben. Nemes egyszer egy kultúrakedvelő polgármester felkérésére kortárs táncszínházi darabját vitte el egy falu művelődési házába, ahol sem színpadi kellékek, sem színpad, sem fények, sem egy előadáshoz szükséges legelemibb eszközök nem voltak adottak. Azóta is vallja, hogy mindenkor ott és akkor kell megszületnie a darabnak. „A te személyed, az ember, aki a művészetet műveli, az a csoda. A többi az fikció, manipuláció és illúzió. A művész felelőssége, hogy ott és akkor hasson. Ha ez nem sikerül, akkor mindene, ami van, csak olcsó vásári eszköz.” Herczku is hasonlóan gondolkodik. „Szakmai fogásokat el lehet sajátítani, így előadót lehet képezni, de művészt nem.”
Összességében megéri-e ezt az egészet csinálni és próbákra járni, végtelenül sokat gyakorolni, a mozgást, a hangot tökéletesíteni, majd idehaza és külföldön ezerszer színpadra állni? Szerintük, akiknek ez az élete, igen. Nemes Szilvia szerint ugyanis annál kevés jobb dolog van, amikor a nézőn látod, hogy valamit kapott. Valamit, ami megerősíti őt az emberi létében. „Ebben az egész előadó-művészetben az a hit, vagy vágy a legjobb, hogy valamit tettem másokért és közben nekem is nagyon jó volt.”