Az Utolsó Szóhoz címzett Bosch-fogadóban

Tőzsér lírája (Kovács András Ferencéhez hasonlóan) messze maga mögött hagyta a kisebbségi tudat zónáit, ezért lehet a költő minden kötete az újrahasznosítás és a folytonos visszacsatolások ellenére meglepetés (Hölderlin New Hontban). Érvényes ez az Imágók című verseskönyvre is, melyről pusztán három megállapítást tennék.

Formációk

Tőzsér esszéversei monológnak tűnnek, de azzal érik el hatásukat, hogy amit prózaként elmondanak, azt költői retorikával kibillentik. Az Imágókban bár nő az „utolsó szóra”, az esendőségre és a befejezhetetlenségre tett – olykor rájátszásokban megvalósuló – utalások száma, ez nem jár együtt valamilyen tragikus látásmód eluralkodásával, hanem (nagyon szimpatikus módon) az irónia számos változatát hívja elő. Látszólag tehát több az életrajzi vonatkozás, több a referencia, viszont ezzel együtt nő a reflektáltság szintje (vö. Ricorso: Jelentés az EU és a hon állásáról, 2013-ban). A rögzített jelentésekkel szemben képződő ellenállás következtében a nyelvi közegben mi, olvasók sem lehetünk soha stabil pontokként elképzelhetők. Egyszerűbben fogalmazva: Tőzsér elhajlásaiban, ötlethagyományaiban sorról-sorra magunkra ismerhetünk, de mindig másként. Pontos olvasók lehetünk, de magabiztosak sohasem. Ez a Tőzsér-kérdés lényege.

Technológiák

Tőzsér Árpád lírája folyamatosan tudatosítja, hogy az irodalom mindent képes szimulálni (pl. fohász, toposztörténet, levél, párbeszéd, gondolat stb.). A formák, beszédpozíciók, perspektívák tehát abban különböznek egymástól, hogy milyen közvetítőközegként nyilvánulnak meg, és milyen médiumnak veszik fel a tulajdonságait. A „téglalappá szervezett szöveg” a kötetben például füzetlapot utánoz, vizuális anyagként viselkedik. Viszont nem feltétlenül naplót jelöl (ahogy a kitűnő fülszöveg mondja), inkább papírlapokat jelenít meg egy behatárolt közegben. Mivel a formai keretből származó médiumhasználati jelleg kiterjed a lírai jelenetezésre, az emlékezetre, a nyelvre és a pragmatikai én retorikai változásaira is, a művelet vissza is tér a művészeti aurába. (Innen nézve nem monomediális műfajokat, hanem pl. a Petőcz András Füzet című vizuális költeményéhez hasonló avantgárd darabokat idéz fel az Imágók miniciklusa.)

Testek

Tőzsér verseinek fontos ismérve az írástevékenység felfüggeszthetetlensége. Egy folyamatos, korlátozhatatlan, önarchiváló mozgás. A múltorientált beszéd érdekessége azonban, hogy a visszatekintés iránya (egyebek mellett a személyes közösség, a családi közeg, a pályatársak irányába – Esterházy Péter stb.) a történő világgal való összekötöttség jövőjét előlegezi. Ebben a játéktérben azonban nem a test működik médiumként, hanem az embertől függetleníthető cselekvések és nyelvi effektusok tagolják az időt. Tőzsér ilyen szempontból profi megfogalmazója egy emberen túli világnak. (Ami persze nagyon is „tőzséri”, és ez nem paradoxon. Például a Fogadó az Utolsó Szóhoz című dramatikus szöveg Bosch-világa a parodisztikus mozgást erősíti fel: a test abszurd kivitelezése beszél a nyelv mellett.)

Summa

Ennyi – pars pro toto – ízelítőül. (A kötet a klasszikussá válást is ironikusan kezeli, bánjunk vele óvatosan.) Az Imágókat lapozgatva azonban az olvasó büszke lehet arra, hogy Lady Gaga és a Twitter, „a populáris kultúra és költészet diadalmas korában” élve Tőzsér Árpád vonzáskörében élt. Poétikai és „emberi” értelemben egyaránt (ami ugyanaz).

H. Nagy Péter

Tőzsér Árpád : Imágók. Új versek 2012–2016. Kalligram, 2016. 128 oldal.