Az ünnep mához szóló üzenete

Mi mégsem dicső királyaink és nagy hadvezéreink győzelmét tartjuk legfontosabb nemzeti ünnepünknek, hanem azt az 1848. március 15-i napot, amikor néhány pesti ifjú, költők, színészek, fiatal értelmiségiek az utcára vonultak, és nyilvánosságra hozták az ország átalakítására vonatkozó elképzeléseiket. Ugyan miért is kapott ez a nap ekkora jelentőséget a magyar történelmi tudatban? A válasz sokféle lehet, úgy vélem azonban, hogy március 15-ét leginkább az teszi történelmünk kiemelkedő pillanatává, hogy e nap történései magukban hordozták a modern kori magyar törekvések két legfontosabb mozzanatát, a nemzetit és a polgárit. Vagyis 1848. március 15-én egyszerre jelent meg az önálló magyar nemzetállam víziója és a demokratikus alapelvek szerint működő polgári állam elképzelése.
Hogy március 15-e történelmünk egyik, ha nem a legfontosabb napja lett, abban e nap univerzalitása is jelentős szerepet játszik. Ez a nap ugyanis a nemesi és a plebejus Magyarország találkozása is volt, ahogy azt Széchenyi István az érdekegyesítés fogalma alatt megjövendölte. A pesti események a népi Magyarország törekvéseit jelképezték, de ne feledkezzünk meg arról, hogy győzelemre ezeket az eszméket azok a nemesi politikusok vitték, akik a pozsonyi országgyűlésből indulva Bécsben az uralkodó elé terjesztették követeléseiket. Vagyis terméketlen és csupán aktuálpolitikai értelmezéseket szolgálnak az utóbbi évek azon politikusi megnyilatkozásai, amelyekben március 15-ét kizárólag az utca vagy épp a parlament szerepére akarják szűkíteni. 1848 ugyanis olyan törekvéseket fogalmazott meg, amelyek az ország teljes lakosságának az együttértését bírták, amelyekben alapvetően nemzetei konszenzus volt, nemes és paraszt, urbánus és népi, katolikus, református és zsidó között. Olyan egység, amely még nyelvi megfogalmazást is kapott a nem engedünk a 48-ból frázis által.
Március 15-e nagyszerűségét az adja, hogy ezekben a percekben a Kárpát-medence egymástól legkülönbözőbb vidékein emlékeznek meg 1848-ról, s hangzanak el ugyanazok a hívószavak: Petőfi, Kossuth és Széchenyi neve, és legfőképp a magyar nemzet szókapcsolat. Ez pedig minden útlevélnél és országgyűlési határozatnál biztosabban és jobban jelzi, hogy bár 1920-ban a történelmi Magyarországot szétszabdalták, de a nemzet egysége még ma is él. Március 15-e egyformán piros-fehér-zöld kokárdás ünnep Kolozsvárott, Szabadkán és itt, ebben a büszke magyar városban, Komáromban is.
Persze ez nem mindig volt így, hiszen a szabadságharc bukását követő években, sőt még a dualista Magyarországon sem volt meg a lehetőség e nap megünneplésére, hanem inkább a Ferenc József számára elfogadhatóbb április 11-et tették egyfajta emléknappá. Március 15-e megünneplése előtt a Habsburg-ház bukása nyitotta meg a kapukat, amely esemény azonban egybeesett a történelmi Magyarország szétesésével. Így március 15-e megünneplésének a szimbolikája és rítusai azokban az években alakultak ki, amikor a magyarság mintegy harmada már idegen államok állampolgára volt. Így a szlovákiai magyar nemzetrész sem ünnepelhette szabadon március 15-ét, sem az első Csehszlovák Köztársaságban, sem a szocializmus éveiben. A két háború közötti években nemzeti emlékműveinket, szobrainkat lerombolták, nemzeti színeink használatát és a nemzeti himnusz éneklését megtiltották, a megemlékezéseket keményen büntették. A szocializmus időszakában is inkább csak megtűrték, mint engedték azt, hogy Dél-Szlovákia városaiban a polgárok kisebb csoportjai csendes megemlékezésre gyűljenek össze. Csupán az 1989-es rendszerváltás hozta meg március 15-e szabad ünneplésének a lehetőségét. Vagyis számunkra a bársonyos forradalomnak az általános demokratikus dimenziója mellett egy fontos nemzeti hozadéka is volt.
Egyetlen március 15-ei szónok sem kerülheti meg ezen ünnep mához szóló üzenetének az értelmezését.
Én egy az 1861-re datálható gondolatban vélem megtalálni azt, amit nekünk, szlovákiai magyaroknak 1848 jelent. A legbölcsebb magyar, Deák Ferenc ismert gondolatáról van szó, amely természetesen '48-ra vonatkozott, s amely így hangzik: „Amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják. De miről a nemzet, félve a szenvedésektől, önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz, s mindig kétséges.“
Mit is jelent számunkra itt és most ez a gondolat?
Nem többet és nem kevesebbet, mint azt, hogy mi, szlovákiai magyarok itt, a szülőföldünkön akarunk magyarok és teljes jogú európai polgárok lenni. S erről a célunkról önként sohasem fogunk lemondani. Olyan cél ez, amelyben remélhetőleg egységes a közösségünk.
Tudatosítanunk kell azonban azt is, hogy ha céljainkat illetően nincsenek is viták közöttünk, a célhoz vezető utat illetően eltérhet a véleményünk.
El kell fogadni, hogy a kisebbségben élő magyar, még ha Budapestről szeretik is egyformának látni, sokféleképpen gondolkodik: vannak közöttünk jobb- és baloldaliak, keresztények és ateisták, konzervatívok és liberálisak, demokraták és áldemokraták. De számoljunk le azzal a hamis mítosszal, hogy mi megosztottabbak volnánk, mint más nemzetek. A vélemények szabadsága ugyanis nem megosztottság, hanem természetes állapot. Ezért a célunk nem lehet valamiféle művileg megteremtett látszategység, mint a kommunizmus évtizedeiben volt, hanem sokkal inkább a különböző nézetek koalíciója, a közös cél érdekében való összekapcsolása.
A körülöttünk zajló világ átalakulóban van, s jelentős átalakuláson megy keresztül a Kárpát-medence magyarságpolitikája is. A nemzeti érzések reneszánsza azonban nem kívánatos jelenségeket is visz a politikába és a mindennapjainkba. Annak, hogy Magyarország kormánya egyre nagyobb figyelmet szentel a határon túl élő magyar nemzetrészeknek, csak örülni lehet. Az erősödő magyar-magyar kapcsolatok remélhetőleg az egyenlő az egyenlővel elve szerint fognak fejlődni, hiszen a Trianon óta eltelt 90 év alatt a szlovákiai magyarság felnőtt, önálló élete, saját gondolatai vannak. Ahogy Pozsonytól sem fogadjuk el, hogy ő mondja meg, mi jó nekünk, magyaroknak, úgy Budapesttől sem azt várjuk, hogy ő döntse el, miként kellene gondolkodnunk.
Noha szülőföldünk ma Szlovákiában van, számunkra és a Kárpát-medencében élő más magyar nemzetrészek számára létfontosságú, hogy Magyarország erős és sikeres állam legyen, amelynek tekintélye van a szomszédjai előtt, és amely szükség esetén határozottan fel tud lépni a magyarságot ért támadásokkal szemben. Sajnos az utóbbi években ez nem így volt. Azt is látnunk kell azonban, hogy nem elegendő a csupán erős és gazdaságilag prosperáló ország, fontos az is, hogy Magyarország demokráciából is példát mutasson a szomszédjainak, és a határon túli magyar közösségeknek. Csak remélni merjük, hogy ez így is lesz.
Az elmúlt 90 év alatt a határon túli magyarság és Magyarország kapcsolata leginkább egyirányú volt, Budapestről jött a védelem, a támogatás s azzal együtt nemegyszer a finom irányítás is. Én azt hiszem, ezt a kapcsolatot kétirányúvá kell tenni. Ne csak a segítséget várjuk a Duna másik oldaláról, hanem segítsünk is, ha ott baj van. Ne csak azt várjuk, hogy Budapest szóljon az érdekünkben, ha veszély fenyegeti a kisebbségi jogainkat, hanem meg kell szólalnunk nekünk is, ha a határ másik oldalán veszélybe kerülnek a demokratikus értékek. Egy közös európai haza polgáraiként és egy közös nemzet tagjaiként a felelősséget nekünk is viselnünk kell. Erre tanít bennünket 1848 szelleme.
A problémák megkerülése lenne, ha nem szólnék a kettős állampolgárság kérdéséről, amely ugyan nem napi szintű probléma számunkra, de a szlovákiai magyar nemzetrész jövője szempontjából nem mellékes. Olyan kérdés, amelyről az eddigieknél nyíltabban kellene beszélnünk, a pro és kontra érveket egyformán felsorakoztatva. S itt nem a Szlovák Köztársaság szempontjairól beszélek, hiszen Magyarország szuverén joga az, hogy kinek ad és kinek nem állampolgárságot, s ebbe Pozsonynak vajmi kevés beleszólása lehet.
Ezt a vitát nekünk nem a szlováksággal, hanem magunk között kell lefolytatnunk arról, milyen változásokat indíthat el ez a folyamat a közösségünkben. A magyar állampolgárság lehetőségének megszerzése sok, a trianoni országhatárokon kívül élő magyar számára jelent egyfajta erkölcsi jóvátételt, érzelmi megnyugvást. Mások, főleg a munkapiacon érvényesülni akaró fiatalok számára egzisztenciális lehetőségeket nyit meg. Az ő döntésüket nem szabad kétségbe vonnunk, mint ahogy azokét sem, akik azt mondják, hogy az állampolgárságnak semmi köze a nemzeti identitáshoz, hiszen a Trianon óta eltelt 90 év alatt sem voltunk magyar állampolgárok, mégis magyarok tudtunk maradni. Ha minden igaz, az állampolgársággal szavazati jog is jár majd, ami azonban számos kérdést vet fel. Például azt, vajon van-e jogunk beleszólni egy olyan ház életébe, amelyben nem lakunk, amelynek terheit nem viseljük. És azt a kérdést is, vajon jó lesz-e az nekünk, ha ide is átgyűrűzik a magyarországi választási kampány. Vajon ez egyesítő erő lesz közöttünk, vagy megosztó tényező?
Olyan kérdések ezek, amelyekre csak az idő adjamega választ, de amelyekről felelős politikusainknak nyíltabban kellene beszélniük, nem pedig hallgatni.
Egy azonban bizonyos, ha azt akarjuk, hogy a magyar állampolgárság ne megosztó, hanem egyesítő erő legyen, akkor nem szabad, hogy mostantól abban mérjük, vajon ki a jobb és ki a rosszabb magyar, hogy van-e magyarországi útlevele. Egy nemzethez való tartozásról sohasem a kokárda (amelyet az év 364 napján teljesen fölösleges kirakni) és az okmányok döntenek, hanem az ember mindennapi cselekedetei. Így volt ez 1848-ban, és így van ezmais.
Végezetül ne feledkezzünk meg arról, hogy 1848. március 15-e a fiatalság győzelme volt. Komárom, ahol magyar egyetem működik, ahol számos középiskola van, a fiatalok városa, s remélhetőleg a következő években még inkább az lesz. Mindenkinek, de elsősorban nekik szeretném üzenni, hogy ismerjék és őrizék meg 1848 liberális szellemét, s hogy maradjanak meg másokkal szemben toleráns demokratának, nyitott szellemiségű európainak és becsületes magyar embernek. S ne feledkezzenek meg arra inteni családjukat, ismerőseiket, barátaikat, hogy a közelgő népszámlálás során egy közösség fejlődését alapozhatják meg azzal, ha magyarnak vallják magukat.

Simon Attila

(A 2011. március 15-én Komáromban, a Klapka-szobornál elhangzott ünnepi beszéd szerkesztett változata)