Az öreg juhász esete a modern technikával

Aki Gömörnek abban az eldugott zugában, ahol csak a nagy mészkősziklák meredeznek az ég felé, a falvak meg úgy kúsznak fel a hegyoldalba, mintha minden pillanatban le akarnának onnan csúszni, nem ismeri Pesta bátyót, az öreg juhászt, az nem is ismer semmit.

Pesta bátyó háza a kis falun túl van; fölötte már csak a Pipitke meredezik, amelyről illik tudni, hogy hiúzok, medvék birodalma. Nem is merészkednek oda még a legelvetemültebb turisták sem, akik keresztül-kasul bebarangolják a vidéket, elriogatva az állatokat, otthagyva névjegyüket úton-útfélen. De kerülik a városiak is, akik felvásárolnak errefelé minden öreg házat, hogy a munkahét fáradalmait itt pihenjék ki, egy nagy bálteremmé alakítva át az egykor nyugodt, csendes portákat. Ez a hegy Pesta bátyó birodalma – ő terelgette errefelé annak idején a szövetkezet juhait, abból a bölcs tapasztalatból kiindulva, hogy apja, nagyapja is ezt tette egykor az urasági – tehát még kapitalista – lábasjószággal, s meg is éltek szépen. Csak hát jó tíz éve nincsen már szövetkezet, a gyapjasok is elhagyták a falut, Pesta bátyó háta meggörnyedt, lába gyakorta sajog, s már csak vágyakozva nézeget fel oda, a havasokra.

„Pedig de más világ vót azelött!” – mondogatja, ha olykor-olykor bemegy a faluba egy-egy kupica szíverősítőre. „Bijony, más vót” – bólintanak rá az öreg kollégák, és az ivó teraszán üldögélve belemerengenek a nagyvilágba. Emlékeznek azokra az időkre, amikor csak úgy, virtusból kiverték a bált a szomszéd faluban, meg ellopdosták a kakastollasok puskáit. Aztán a világháborúra is, amikor nem volt mindegy, de mindig akadt harapnivaló, akár a ruszki, akár a náci, akár meg a partizán vitte el, mert ott lapult a jó kis lesipuska a csűrben, az erdő meg hemzsegett a vadtól. Máskor meg az kerül szóba, ki, merre bolyongott a nagyvilágban, s ilyenkor derül csak ki igazán, hogy a sok kis öreg mindegyike egy-egy Szindbád, akik olyan mesés helyekre is eljutottak egykor egy szál ingben-gatyában, amilyenekről ezek a mai ficsúrok még csak nem is álmodozhatnak.

Aztán hazacammog Pesta bátyó, haza a többiek is.

Az ünnep kétszer köszönt rá évente – karácsonykor, amikor rendre a hegy oldalának támaszkodó kis házban gyűlik össze a család, vagyis a két, városba szakadt gyerek, meg az unokák. Mert van belőlük néhány, pontosabban öt. Másodszor pedig nyáron, amikor a legnagyobbik unoka néhány hetet tölt az apóka házában. Jól megtermett gyerek, kamaszodik is rendesen, kell neki a vidéki levegő. Jól el vannak az öreggel hármasban, mert emberszámba kell venni Bundást, a kiöregedett juhászpulit is, ki annyira vén már, hogy a hamut is mamunak nézi.

De mivel semmi sem tart örökké, még a paradicsomi állapotok sem, az idén Pesta bátyónak is újat mondott az élet. Történt ugyanis, hogy a gyerek születésnapjára mobiltelefont kapott az édesapjától. „Hogy elérhető legyél, ha elbitangolsz” – indokolta az előrelátó apa, nem is sejtve, miféle folyamatok elindítójává vált ezáltal. Mert a gyereket azóta nem lehet elszakítani az ördöngös kis készüléktől. Ha lebeszéli a kiszabott perceket, beköszönt az sms-ek boldog korszaka, amikor is se lát, se hall az ember. Pesta bátyó kapuját is úgy lépte át idén, hogy kezében tartva a kis ketyerét, éppen üzent valakinek, és majdnem hasra vágódott. Az öreg csak csóválta a fejét, aztán úgy a pipája mellől kérdezte meg, hogy „mi má az?” „Telefon, papa!” – mondta büszkén a gyerek, őse orra alá tolva a készüléket. „Aha” – vette tudomásul a valóságot Pesta bátyó, és türelemmel várta, hogy csak tud pár szót váltani a gyerekkel, aki addig szinte itta a szavait, történeteit. Idén azonban nem köszöntött be ez az örömteli pillanat. A rövid hírek jöttek, mentek, az öreg pedig sejteni kezdte, hogy „a lyán” lehet a dologban, ha a gyerek esze ennyire el van menve. Persze, fájt neki, hogy az ő bölcsességére már nincs itt szükség, mert minden, ami fontos és számottevő, az belefér néhány kilobájtba, de megbékélt a helyzettel.

Aztán mondta is az esti csöndnek meg az öreg Bundásnak, hogy „há’ ezelött is betyár világ vót Gömörbe’, de ez a mai se kutya...”