„Az opera az éneklés csúcsa”

JUHÁSZ KATALIN

A kórusból emelték ki, első jelentős szerepe Leoncavallo Bajazzók című operájának Caniója volt, jelenleg Edmondo szerepét énekli a Manon Lescaut-ban.

Sokat változott az élete, amióta állandó társulati tag a kassai operában?

A kórusban, illetve tartalékosként eltöltött időszak életem eddigi legnehezebb periódusa volt. A Thália Színházat hagytam ott az opera kedvéért, ahol már komoly szerepeket osztottak rám, és beálltam negyvenöt-ötven énekes közé. A biztosat cseréltem fel a bizonytalanra, és vártam a kiugrási lehetőséget. Közben a prózai tagozat rendezője, Roman Polák felfigyelt rám, szerepet kaptam Shakespeare Ahogy tetszikében. Lassan kezdtek megismerni a színházban, sorra jöttek a kisebb epizódszerepek. Akkor már Gulyás Déneshez és Bátori Évához jártam órákra, ők készítettek fel Canio szerepére is. Meg kellett tapasztalnom, mit jelent technikailag, ha ráállok egyetlen műfajra. Nem tesz jót az ember hangjának, ha sokfélét énekel, mert később nehéz elszakadni azoktól a berögződésektől, amelyek az egyes műfajokra jellemzőek. Persze pozitívum is lehet, ha egy énekes sok mindent kipróbál. Én például azért kaptam meg Móric Dragomir Populescu szerepét a Marica grófnőben, mert az eredetileg kiszemelt kolléga hangja állítólag nem volt alkalmas az operettre. Ez egy komikus buffo-szerep, ami nem igazán megfelelő a koromnak. Nem feltétlenül szerencsés, ha elvállalok egy bariton szerepet, de ez esetben megbékéltem a gondolattal. Óvatosan és nagy odafigyeléssel éneklem ezt a szerepet. Alapvetően hőstenor vagy drámai tenor lennék, ennek ellenére szeretem csinálni, és a kritika is jól reagált rá.

Szóval az operában kifejezetten hátrány, ha valaki sokoldalú?

Igen, illetve az operaénekesek általában egy stílusra „fekszenek rá”, azt csiszolgatják hosszú éveken át, egészen odáig, hogy a legnagyobbak egyetlen szereppel turnézzák végig a világot. Vannak kimondott Mo-zart-énekesek,Verdi-énekesek vagy Wagner-énekesek, és mindenki igyekszik megmaradni a saját szerepkörében.

Ön melyik szerepben szeretne hírnévre szert tenni?

A nagy álmom Othello. Amihez évek munkája szükséges. Ez lassú folyamat, nem úgy működik, hogy az ember gyakorol, és egyszer csak rátalál a nagy trükkre, amitől egy csapásra tökéletes lesz a technikája. Meggyőződésem, hogy ha annyi energiát fektettem volna mondjuk a matektanulásba, mint az éneklésbe, ma már matematikus lennék. Szeptemberben például a Trubadúr főszerepére készülök, nagy alázattal tanulom a darabot, aztán majd kiderül, bírom-e. Emiatt nem vállaltam most Des Grieux lovagot a Manon Lescaut-ban, inkább a kisebb szerep mellett döntöttem, nem akartam egymásra halmozni három jelentős szerepet. A Manon Lescaut egyébként szerintem Puccini legnehezebb operája, tele van izgalmas ritmikai megoldásokkal.

Úgy tűnik, alaposan átgondol minden lépést.

Talán furcsa, de sportteljesítményként fogom fel az éneklést, legalábbis gyakorláskor. Nincs más választásom. Harminchét éves vagyok, és nem jártam olasz énektanárhoz, mint a kollégáim többsége. Úgyhogy egyedül kell kigyúrnom ezeket a dolgokat. Színpadon már inkább arra figyelek, hogy ne vigyen el a hév, ne hasson rám annyira az opera varázsa. Például Canio szerepéhez szükség van a drámai énemre, emellett nem játszhatom túl. Vissza kell szorítani magamban a színészt. Másoknál, akik soha nem dolgoztak színészként, ez pont fordítva működik.

Hogy érzi magát az operatársulatban?

Az opera az éneklés csúcsa. És Kassa legszebb épületében dolgozhatom, amelyet kamaszként áhitattal csodáltam. Fantasztikus, hogy azt csinálhatom, amiről álmodtam. Életem során cipeltem már bútorokat költöztető cégnél, voltam teherautósofőr, szóval hétköznapi munkát is végeztem. Most meg ülök és hallgatom a rendezőt, amint beszél a darabról, vagy állok a színpadon és éneklek. Olyan régióból származom, ahol ez a fajta munka luxusnak számít, illetve nem is számít „rendes” munkának. Szerencsés vagyok, mert azok a rocker srácok, akikkel zenélni kezdtem, nem járhatták végig ezt az utat. Ráadásul én sosem éreztem magam igazán tehetségesnek, mindig ott kullogtam a bátyám mögött. Ezért másképp lépek be a színház kapuján, mint néhány kollégám, akiknek az arcán sem örömet, sem elégedettséget nem látok. Egyszerűen nem fogják fel, mekkora dolog, hogy beléphetnek ide.