Az öndefiníció évada következik

Varga Emese 2000-ben végzett a pozsonyi Színművészeti Egyetemen, 2018-ig a Jókai Színház dramaturgjaként dolgozott. Akkor (ki)lépett: a Dialóg nonprofit szervezet egyik alapítójaként, immár független terepen olyan műfajokat, formákat, kezdeményezéseket segített a színpadig, amelyek rendre kiszorulnak a kőszínház falai közül. Most Gál Tamás csapatában, művészeti vezetőként tér vissza a Komáromi Jókai Színházba. A jövő évad dramaturgiai tervéről kérdeztük.

Ez a visszatérés – plusz az új igazgató által meghirdetett program, mely szerint ki szeretné nyitni a kapukat a független csoportosulások és az amatőr mozgalom előtt – azt jelzi, hogy a jövőben „alternatívabb” lesz a Jókai Színház?

Gál Tamás is a független színházi világból jön: sokkal korábban kezdte és sokkal tovább csinálta, mint én. Matusek Attilának, a stúdió vezetőjének és Garajszki Margit dramaturgnak is van ilyen tapasztalata. Az alternatív színházi gondolkodás másféle ritmust diktál, másféle rugalmasságot ad. Amikor a kőszínházban éppen beáll a helyzet, az alternatív színház megtalálja a kiskapukat, a megoldást keresi. Hogy csak egy példát mondjak: az, hogy a Jókai Színház bérleteseinek fel tudtuk kínálni a Csavar Színház és a City Reboot egy-egy produkcióját a koronavírus miatt elmaradt bemutatók helyett, nagyjából 60 ezer eurós veszteségtől mentette meg az intézményt. Emellett az alternatív közegben a kommunikáció nem annyira hierarchikus, a helyzettől függően újraosztódnak a feladatok... – ez a szemlélet már most érezteti a hatását. De visszatérve a konkrét kérdésre: jó dolgokat, érdekes kezdeményezéseket szeretnénk bevinni a színházba, éppen ezért kap nagyobb hangsúlyt a stúdió. Ugyanakkor azt gondolom, az sem lenne jó, ha az alternatív kezdeményezések teljesen beolvadnának. A magam részéről a kooperációban, adott esetben a koprodukcióban hiszek. Abban, hogy a színház adhat teret, felajánlhat szakmai segítséget, de az alternatív résznek meg kell hagyni a maga levegőjét.

A Dialóg tevékenységének központi része volt a szlovákiai magyar dráma felmutatása; emlékezetes, sikeres széria született például a februárban elhunyt Soóky László műveiből. Ez a projekt mennyire kompatibilis a kőszínházi keretekkel?

A 2020/2021-es évadban a stúdióban két előadás tartozik ebbe a körbe. Bevesszük bérletbe Laboda Róbert és Matusek Attila Pillanat, amely kilóg az időből című „szlovákiai magyar sci-fi monodrámáját” – ez egy kész produkció, tavaly decemberben volt a bemutatója, és elsősorban a fiatal nézők számára izgalmas, részben nyilván a műfaji kísérlet miatt. A stúdióban lesz a bemutatója az Assziszi Szent védőbeszédének is: Culka Ottó játssza, Telihay Péter rendezi. Már lezárult a Trilógia, amikor Soóky László ezt a szöveget írta, de ahhoz tartozik. A szlovákiai magyar túlélési mechanizmusoknak a kritikája, azoknak a lehetőségeknek a görbe tükre, amelyeket száz év alatt gyönyörűen kihagytunk. Egy picit talán befejezetlen – olyan, mint a szlovákiai magyar történetünk... A jövőt tekintve aztán rengeteg további tervünk is van: két-három éven belül valamelyik Grendel-művet biztosan bemutatjuk, és Hunčík Péter Határesetének is nekilátunk. Persze, ez hosszabb folyamat, hiszen meg kell írni a színpadi változatot. De ez a másik módja a szlovákiai magyar dráma erősítésének: hogy fontos prózai műveket viszünk színpadra.

Közbevetőleg: hol egyik, hol másik színházunk időről időre próbálkozott szlovákiai magyar drámapályázat meghirdetésével; a Dialóg tavaly zárt le egyet. Várható ennek valamilyen folytatása?

Őszre terveztük, de a kialakult helyzetben jövő februárra tolódik az Alternatíva fesztivál megrendezése. Ott lesz a bemutatója a Dialóg tavalyi pályázatán díjazott Gerendás Beáta Reunion című drámájának. Fontos lépés, hogy ez a szöveg így ténylegesen eljut a színpadig. Terveink szerint a fesztiválon hirdetjük meg a következő drámapályázatot, amelyet, ha minden jól megy, már együtt ír ki a Dialóg és a Jókai Színház, és reményeim szerint a Thália Színház is bekapcsolható a projektbe. Ha a két intézmény is mögé áll, meg lehet duplázni az eredményt.

Visszatérve a stúdióba: a további bemutatókban is tetten érhető valamilyen hozzáadott érték. Jön például egy főiskolás előadás.

Matusek Attila egy színjátszó-táboros workshopon kezdett el dolgozni a pozsonyi színművészeti magyar hallgatóival a Hamleten, ezt formálják most tovább. Nem klasszikus, jelmezes, a teljes drámát felölelő előadás készül, hanem kísérlet a hamleti kérdések újraértelmezésére, miközben játsszanak a különböző fordításokkal, a hamleti nyelvvel is. Az új évadban ez lesz az első bemutatónk a stúdiószínpadon, és részben ide tartozik, hogy a stúdiót a premierrel párhuzamosan átnevezzük: a család előzetes jóváhagyásával Benkő Géza nevét veszi fel. Komáromban a rendszerváltás után az első stúdió-előadás a Godot-ra várva volt, Géza főiskolásként abban már játszott, és utána – színházon belül és kívül – rengeteg ilyen jellegű produkcióban szerepelt, nagy híve volt a műfajnak. A szlovákiai magyar színház kontextusában a kísérletezésnek, az útkeresésnek Benkő Géza az emblematikus alakja. Gyakran beszélt arról, hogy nincs értelme színházat csinálni ott, ahol elfogy a vízió. Ez egy nagyon erős gondolat.

A június végi évadzárón Rastislav Ballek neve már elhangzott, de hogy mit rendez a stúdióban, még kérdéses volt. Azóta megszületett a döntés?

Nádas Péter Temetését rendezi, és már az is biztos, hogy Kassai Csongor és Bárdos Judit játssza a két szerepet. A nagyszínpadon lesz egy Pirandello-bemutatónk, a Hat szereplő szerzőt keres, ez pedig a másik színházi téma az évadban, hiszen a Színész és a Színésznő a színház létjogosultságáról, a játék lehetőségéről, formáiról, szabályairól, ugyanakkor lehetetlenségéről beszél. A rendezővel folytatott első egyeztetések során felmerült, hogy az előadás nemcsak a pici stúdiótérben működhet, hanem a rituális, „vonulós” színház eszközeivel élve kiléphet a színház más tereibe. Komáromban ilyen jellegű előadás eddig nem volt, ezért is izgalmasnak ígérkezik a munka. És az is nagyon izgalmas kérdés, hogy Ballek nem realisztikus rendezői világa, különleges poetikája hogyan termékenyítheti meg az itteni közeget.

A dramaturgiai terv felől nézve hol vannak a főbb hangsúlyok a nagyszínpadon?

Március 21-én lett volna a bemutatója a Szeretkezz, ne háborúzz! című zenés vígjátéknak. Ez akkor elmaradt, éppen zajlanak a próbák, a napokban tartjuk a házi bemutatót, aztán szeptembertől műsorra tűzzük az előadást, és bekerül a következő felnőtt bérletbe is. A Lüszisztraté-átirat még az előző rendszer gyermeke, így az első szigorúan véve saját bemutatónk Tadeusz Slobodzianek kortárs lengyel szerző A mi osztályunk című drámája lesz Czajlik József rendezésében. A történet az 1920-as években kezdődik, és nagyjából a 20. század végéig követi egy osztály, egy generáció történetét. A történelmi helyzetek, a konfliktusok számunkra is ismerősek, és bár nem a mi nemzedékünk sorsfordulói, a mai napig ránk is árnyékot vetnek. A második világháború, a zsidókérdés, a kommunizmus évtizedei, ki kit hogyan árult el, ki kin hogyan állt bosszút... Végső soron a dráma – vagy ahogy a szerző írja: történelmi lecke 14 órában – az önpusztító mechanizmusainkra világít rá, annak a jelenségnek tart tükröt, miként darálja be magát egy közösség nagyjából száz év alatt. Azt hiszem, a 20. század történetében bőven vannak olyan témák, amelyeket nem emésztettünk meg kellőképpen, és emiatt visszük őket magunkkal valamiféle szellemi örökség gyanánt. Ilyen szempontból A mi osztályunk első állomása egy hosszabb távú folyamatnak. Az a tervünk, hogy minden évben előveszünk egy darabot, amely hozzájárulhat a közösségi traumafeldolgozáshoz, a saját történelmünk megismeréséhez, megértéséhez. A továbbiakban például mindenképpen fontos lesz beszélni a kitelepítésekről mint „helyi specialitásról”. Az, hogy az előadást Czajlik József rendezi, természetes döntés volt, de egyben nyilatkozat is – fontos az új művészeti vezetésnek, hogy a hazai magyar alkotóknak nagyobb terepet adjon, és a kassai színházzal való együttműködés sem mellékes kérdés. Emellett összeáll egy olyan színészcsapat, amelyben vannak régi és új arcok, különböző generációk – Skronka Tibortól, Mokos Attilától kezdve Béhr Mártonig –, Lucskay Róbert pedig Londonból jön vissza vendégként erre a munkára. Ő az Amadeusban mutatkozott be Komáromban, pillanatnyilag a Globe és a Royal Shakespeare Company előadásaiban játszik. Ez is jó impulzus lehet egy társulat életében.

Hogyan illeszkedik a sorba A vén bakancsos és fia, a huszár című zenés népszínmű, amelyet Eperjes Károly rendezésében láthatunk az évad közepe táján?

Szigeti József népszínműve az 1850-es években íródott. Kicsit le kell porolni, kicsit maivá kell tenni, de működő, érthető, már-már népmesei történet: két nemzedék katona egy családban, az apa és a fiú is meghozta a maga áldozatát, közben áldozatai lettek azoknak is, akik otthon maradtak, kivonták magukat a háborúból. És csak akkor tudnak győzni, ha kígyóvá lesznek a kígyók között. A nyolcvanas években tévéfilm is készült a műből Gobbi Hildával, Páger Antallal a főszerepben, és játszott benne Eperjes Károly is – részben innen jött az ötlet. Nem mellesleg a darabnak nagyon jó a humora, remek karakterszerepek vannak benne, tehát igazi színészkoncertnek ígérkezik.

Már szóba került a Pirandello-darab. Ennek mi a tétje 2021-ben?

A színháziak érthető okokból szeretik azokat a darabokat, amelyek által a saját művészetükről beszélhetnek. A nézőnek mindig bizsergető érzés, ha betekinthet kicsit a kulisszák mögé, a társulatnak fontos, mert az önreflexiót fejleszti, a színházvezetés számára pedig az öndefiníció, az ars poetica megfogalmazásának a lehetőségét kínálja. Nem véletlen, hogy ha csak nincs vészhelyzet, Gál Tamás az egész évadban nem fog játszani más előadásban, csak ebben, tehát színészként, egy kisebb szerepben ő is beleáll. Tétnek érzem Michal Vajdička meghívását is. Mind a szlovák, mind a magyar szakma részéről gyakran felmerül a kérdés, hogy a szlovák színházkultúrához képest hogyan határozzuk meg önmagunkat. Az erdélyi magyar színházakon látszik a román hatás, a szerb is nyomot hagy a vajdaságin, és a beregszásziakon, Vidnyánszkyékon is ott a kijevi, a moszkvai iskola lenyomata. Rajtunk semmi hasonló nem látszik, legfeljebb a diákok hozzák magukkal a pozsonyi műhely hatásait. A Jókai Színházban az elmúlt nagyjából két évtizedben Martin Huba volt a szlovák szakma. Fontos előadások születtek a keze alatt, ez kétségtelen, de úgy gondolom, a szlovák szakmával szembeni kapcsolatot is érdemes több pillérre építeni. Huba ahhoz a nemzedékhez tartozik, amelyet máig erősen kísért Sztanyiszlavszkij szelleme; Emília Vášáryovával együtt a pozsonyi színművészetin is ezt a hagyományt adta át a következő színészgenerációknak. A Hat szereplő szerzőt keresben reményeink szerint ott a lehetőség, hogy Michal Vajdička személyében a fiatal szlovák színház rajtunk keresztül találkozzon a mai magyar színházzal, amelyet egyébként ennek az újabb nemzedéknek a tagjai ismernek, szeretnek, érdeklődéssel figyelnek. Közben pedig ki-ki mérlegre teheti a saját konvencióit. El tud-e indulni egy intenzívebb szakmai párbeszéd? Hozzáteszem, nem elszlovákosítani akarjuk a magyar színházat, csak szeretnénk olyan alkotókat Komáromba hozni, akik inspirálni tudják ezt a közeget. Hosszabb távon pedig abban bízunk, hogy a szlovákiai magyar színházak még inkább megtalálják, megfogalmazzák és felépítik a sajátos arculatukat.