Az igazi Abba-Queen

Ha akarom, bájos, ha akarom, bárgyú, de a leginkább bájosan bárgyú film az angol Phyllida Lloyd Abbasziruppal leöntött rendezése, de hogy végig szórakoztató, sőt kellemesen agymosó, ahhoz kétség nem férhet.

Élvezni fogják azok, akik merő nosztalgiából ülnek be a moziba, mivel a legendás svéd négyesfogat ifjúságának édes madarát röpteti vissza, szeretik majd azok, akik nem kis vonzalmat éreznek az ilyen giccses, „minden jó, ha a vége jó“ történetek iránt, de nem hagyják ott azok sem, akiknek az Abba zenéje eddig az égvilágon semmit nem jelentett, Meryl Streepért viszont még a görög tengert is hosszában átúsznák.

Egyedül azok kerüljék el a Mamma mia! című filmet, akik eddig is utálták az Abbát, akik ki nem állhatják az ilyen butuska nyári történetet, és mindennek tetejébe sem a mindig zseniális Meryl Streeptől, sem a képeslapszépségű görög szigetektől nem jönnek lázba.

Maga a történet 1999-ben Londonból indult, s mint minden romantikával átszőtt musical, gyorsan meghódította a kontinens színpadait. Szerintem a Broadwayn is bemutatták már, így a világ 160 városában eddig 30 millió néző látta, tehát nem csoda, hogy a mozivásznat sem kerülhette el. Lloyd rendezése azonban nem filmmusical, hanem zenés film több mint húsz Abba-dallal, köztük az I Have a Dreammel, a Chiquititával, a Dancing Quennel, a Super Trouperrel, a Voulez-Voousval, a Waterlooval, a Thank You for the Musickal és az együttes többi nagy slágerével.

Nyári film sok humorral, szűnni nem akaró bolondozással. Igazi mozishow megmosolyogtató pikantériával. A hatvanadik évéhez közeledő egykori hippilány, a kertésznadrágban röpködő Donna Sheridan, aki hangulatos szállodát igazgat egy káprázatos szépségű görög szigeten, húszéves lányát készül férjhez adni. A cserfes kis szőkeség azonban addigaddig mesterkedik, míg meghívja anyja három régi szerelmét, hogy tőlük tudja meg, amit voltaképpen a mama sem tud, hogy melyikük az apja. Donna ugyanis mind a három pasival futó, de annál hevesebb kapcsolatba keveredett, aztán annak rendje és módja szerint mind a hármat szem elől vesztette. Nem is kereste őket az évek során, hiszen még tartásdíjat sem követelhetett volna. És most itt ez a furfangos szőkeség, aki azt vette a fejébe, hogy a végére jár a dolognak. Hogy ő majd „kinyomozza“, ki is az ő apja. A három férfi meg is érkezik, de jön még két flúgos, hervatag spiné is, Donna két szívbéli barátnője, akik ugyancsak nagy étvággyal hajóznak a szigetre, elvégre nekik is jól jönne még egy izgalmas nyári kaland. Nem mesélem el a film amúgy is banális, pillesúlyú történetét, hiszen nem is az a fontos, hanem a fergeteges zene, a rengeteg mulatságos helyzet, a finom irónia, amely egyértelműen Phillyda Lloyd, a rendezőnő sajátja, de legeslegelső sorban a remek színészi alakítások. Meryl Streepről már régóta tudjuk, hogy nemcsak drámai szerepekben zseniális, groteszk vígjátékokban is otthonosan mozog, sőt még az abszurd humor is jól áll neki. A Mamma mia! révén azonban az is kiderül: elképesztően jól énekel. Volt már két filmje, amelyben dalra fakadt (Képeslapok a szakadékból, Az utolsó adás), de mi ez ahhoz képest, amit most csinál? Anni-Frid Lungstad és Agnetha Faltskog, a két Abba-énekesnő együtt nem nyomta úgy, mint ő, teljesen egyedül. A bolondozást is szemmel láthatóan élvezi. Ahogy tinilányokat lepipálva, nem éppen szilfid alkatát minden felesleges kilójával együtt őszintén vállalva ugrál, táncol és röpdös a filmben, azt nem lehet csak úgy egyszerűen tudomásul venni. Ötvenkilenc évével pillanatonként olyan, mint egy megkergült fruska, de bármit tesz is, a legapróbb epizódjával is lenyűgözi a nézőt. Julie Walters és Christine Baranski, a két eszement spiné szerepében ugyancsak megnevetteti párszor a közönséget.

A három apajelölt: Pierce Brosnan, Colin Firth és Stellan Skarsgaard. Túlzás nélkül állítom: mind a három színész eddig ismeretlen arcát mutatja a filmben. Brosnannak a humora, Firthnek és Skarsgaardnak a férfias bája szembetűnő, közben mindegyikük úgy énekel, mintha egész eddigi pályájukat zenés színpadon töltötték volna. A kosztümöket Ann Roth válogatta. Ha giccsesek, akkor csak azért, mert a hetvenes évek (már-már elfelejtett) szín- és ízlésvilágát hozzák. Hogy hibátlanul, azt talán egy Oscar-díjas jelmeztervező esetében (ő dolgozott Koltai Lajos filmjében, az Estében is) felesleges hangsúlyozni.

Mindenki boldogan lubickol a filmben, még a szőke libuskát domborító Amanda Segfried is, aki ideális választás volt a szerepre. Karlovy Vary nagymozijában az idei fesztivál záró estjén több mint ezer néző önfeledten szórakozott, sőt mi több: hangos kitörésekkel, végig egy emberként nevetett a filmen. Mintha egy láthatatlan dirigens vezényelte volna a közönséget. Nem emlékszem, mikor volt részem hasonló élményben. (Szabó G. László)