Az év legjei a kultúrában

FilmFilmügyben még várnunk kell február végéig a filmes év ugyanis az Oscar-díjak kiosztásával zárul, amikor az amerikai filmakadémia tagjai megszavazzák, kik a legjobbak. Az idei kínálatból szerintünk egyértelműen a Skyfall című új Bond-film érdemli a legtöbb figyelmet. A 007-es ügynök ötven éve áll őfelsége, II. Erzsébet szolgálatában a filmvásznon, ő minden idők leghíresebb titkosügynöke. Az októberi évfordulót hatalmas felhajtás övezte, és nem csupán azért, mert James Bond neve az elmúlt évtizedek során fogalommá vált, hanem azért is, mert a Skyfall méltónak bizonyult ehhez a jubileumhoz. A kritikusok között nagy egyetértés mutatkozott abban, hogy ez a film lényegesen több egy látványos akciómozinál: egy rendkívül intelligens és szórakoztató alkotás. Az eddigi Bond-filmeknél elevenebb és realisztikusabb, azaz kötődik a valósághoz. Sam Mendes, az Amerikai szépség és a Bőrnyakúak rendezője nem az akciófilmek világából érkezett, érzékenyen és okosan nyúlt a témához, ami jót tett a filmnek. SzínházHoltverseny alakult ki az első helyen, a Komáromi Jókai Színház idei legmerészebb előadása, a Príma környék osztozik szívünkön a kassai Thália színházkomédiájával. A Príma környék szerzője, Spiró György, régi jó szokása szerint szereplőkre szedte korunk jellegzetes embertípusait, így mutatva fel őket, szinte példázatként. A közöny, az önzés, az érzéketlenség játssza a főszerepet ebben a tragikomédiában, amelyet Valló Péter Kossuth-díjas rendező állított színpadra Komáromban. A történet egy öregotthonban bonyolódik, amelynek az egyik szárnyában vadászszálló működik gazdag német és orosz turistáknak, akiknek extra szolgáltatásokat kell nyújtani, hogy ne a konkurenciát válasszák. Ezért náluk négylábúakra és kétlábúakra is lehet lövöldözni. Érdekes színpadi megoldások, pörgős jelenetek, remek színészi alakítások, elgondolkodtató mondanivaló. Egy finnországi svéd szerző, Bengt Ahlfors követte el a Színházkomédia című furcsa darabot, amelyet csaknem harminc éve imádnak a színészek, akik lubickolhatnak a jól megírt szerepekben, a rendezők, akik egy kicsit maguk is szerzőkké válhatnak, gyurmaként formálva az alapanyagot, és a közönség, amely egyre inkább ki van éhezve a gondolkodtató történetekre. Czajlik József rendező, a kassai Thália Színház igazgatója eddig sem a szimpla szórakoztatás híve volt, most is alaposan meglep és megdolgoztat bennünket, nézőket. Egy finnországi svéd színházban találjuk magunkat, ahol egy előadásra készülnek. Nem nehéz a behelyettesítés: bizony egy szlovákiai magyar színház kulisszái mögé kukucskálunk, helyi specifikumokat fedezünk fel, miközben érzékeljük a színházi lét általános ellentmondásait is. Vajon a művészi elképzelések egy része megsemmisül-e a szponzorok, a közönség, az író és a társulat igényeinek és elvárásainak áldozati oltárárán? A darabbeli próbafolyamatok során kinyílik egy belső színházi világ a társulat magánéleti gondjaival, viharaival, örömeivel. A vidám és keserű pillanatok sikereiben és kudarcaiban azonban nemcsak a társulat kerül terítékre, hanem az egész közösség élete is láthatóvá válik. KönyvParti Nagy Lajos, a magyar nyelv nagy újítója ismét elkápráztatott minket, és tette ezt hétről hétre az Élet és Irodalom hasábjain, Magyar mesék címmel. Ezeket a kis glosszákat gyűjtötte egybe és jelentette meg könyv formájában a Magvető Kiadó. A Fülkefor és vidéke 53 „álmesét” tartalmaz. „Okom bőven volt rájuk, célom velük csak annyiban, hogy egy hagyomános, mégis szabad műformába becsatornázzam az írói, állampolgári köz-érzetemet” – írja a fülszövegben a szerző. E „köz-érzet” bizony nem túl jó, sőt ma Magyarországon bizony sokan élnek megfélemlítettségben, vagy legalábbis bizonytalanságban. Sokan tartják agresszívnak, arrogánsnak és antidemokratikusnak a jelenlegi kormány ténykedését. Az értelmiség egy része legyint és inkább hallgat, a művészek még inkább, amire meg is van az okuk, mert aki szólni mer, az búcsút inthet az állami támogatásnak. „Egyszer volt, hol nem volt, avvót, hogy elmúlt a Húsvét, rendbe főtámadott a Nemzet, megszikkatt a schmitti ténta az Alaptörvényen, fő vót véve a Történeti Alkotmány Fonala, de ezer évre. Na, várta es az állomáson a csendőrség a patai romákat, kik gyöttek megfele a szép üdülésökből, egy szóval rend vót, nyugalom vót, békés mihöztartás. Méges! Egy nagy stratéga előre es megérzi, mit lesz mit tenni. S nem akkó megyen át a hídon, amikó ég. Bé is sétált Orbán Viktor egy este a Magyar Keráli Tévébe. Mé ne ment vóna, övé is vót, dóga es vót.” Ilyen a nyelvezet és a stílus, de persze nem lehet felszabadultan kacagni rajta, legfeljebb keserűen mosolyogni, például annál a résznél, amikor Kövér László „meg es mondotta, minden szlovák politikusba van egy küs darab Slota, amitül a tót illetők nevettökbe erőst csapkodták a felvidéki magyarok térdit, mint a zivargós ménkő.” KiállításA szocialista realizmust fricskázni nagy divat manapság, hiszen szeretünk felszabadultan kacagni azon, ami hála istennek már elmúlt. A Szlovák Nemzeti Galéria idei legnagyobb szabású vállalkozása, a Megszakadt ének (Prerušená pieseň) című tárlat jóval több volt külföldi turistáknak szánt humoros attrakciónál. Elsősorban a hazai középnemzedékhez szólt ugyanis. Azt mutatta be, mivé válhat a művész, ha kiszolgálja a hatalmat, és hogyan deformálhatja egy diktatúra a kor képzőművészetét. Mosolygós és elszánt traktorista lányok, lelkes kohászok, bányászok, kőművesek, erőt sugárzó, vörös zászlót lengető tömegek, és egy hatalmas bronz Sztálin-szobor a galéria előtt. A nyáron egy ismeretlen „lázadó” le is öntötte vörös festékkel, azt hitte, igazi, pedig csak a kiállításra csalogató reklámfigura volt. LemezMindössze 37 perc, mégsem tűnik rövidnek a The XX zenekar várva várt második albuma, a Coexist. Ez a brit formáció három éve robbant be a köztudatba, amikor első, garázsban eszkábált és saját kiadásban megjelentetett lemezük megkapta Mercury Prize-t. Azóta tízezres stadionokban lépnek fel, a kritikusok agyondédelgetik őket, sőt már nálunk is hallhatóak rádióban. A gitárpopot ötvözik elektronikus zenével, több stílust egybeolvasztva (poszt-punk, indie-pop, r&b, dubstep), izgalmas, légies, cizellált, intim hangulatú dalokban mondanak bölcseket a szerelemről, elválásról, csalódásról, fájdalomról. Szövegeiket nyolcvan-száz szavas angol szókinccsel rendelkezők is megértik nagyjából, mégsem mondhatjuk rájuk, hogy klisékből épültek. A második album zeneileg érettebb, mint a bemutatkozó lemez, új hangzások kerültek rá a minimal technótól az egy fokkal vadabb gitárszólókig, több a bulizós szám, de az alapul szolgáló világfájdalom változatlan maradt. Ritkaság ez korunkban, amikor minden előadó hangosabb, harsányabb, rikítóbb és csillogóbb akar lenni a többiektől, hogy kitűnjön a tömegből. A The xx nem a külsőségekre hajt, mégis magához tudja láncolni a közönséget, akár egy fesztivál nagyszínpadán is, hókuszpókusz nélküli, valódi zenével – ennek szemtanúja lehettem idén a Szigeten.