Az ember tragédiája

Szerethető. ĺgy, tévéből is, és bár a színházi közvetítés olyan, mint a bundakesztyűs simogatás, ennek az előadásnak tán még használt is a kisképernyősítés. Az egyes színek közti videoklipek például valószínűleg jobban érvényesültek „saját közegükben“, mint a helyszínen. A legavantgárdabb színházi álmok álmodóit tán nem érték katartikus meglepetések, ám azért sok eredeti ötlet sarkallhatta őket elismerő csettintésekre, emellett a konzervatív megjelenítésre szavazók sem szívták a fogukak. Szikora János rendezésében egészséges kompromisszumok születtek, a korlátlan technikai és anyagi lehetőségekből pedig csak annyit használt fel, amennyit Madách veretes szövege elbírt. Bárki bármit mond is, jó dolog, ha nem kell garasoskodni, ha a látvány-, jelmez-, díszlettervezők is mernek nagyok lenni, ha a közreműködőket tisztességgel megfizetik, és ha a magyarság egésze láthatja az eredményt. Bár az „előadás“ a politikusok jóvoltából már hónapok óta folyik, a művészek kívül tudtak maradni ezen az egész kampányszagú acsarkodáson. Mindeközben nyilván tudták, hogy az ostor magán az előadáson készül csattanni, hogy sokan eleve eldöntik, nem fog ez nekik tetszeni. Aztán elkezdődött, és Isten már csak írt az embernek, nem beszélt vele, és a végén sem mondta neki, hogy higgyen és bízva bízzon. A néző saját életével szembesült, végig Luciferrel „szimpatizált“, akinek egyszerűen nem lehetett ellenállni. Madách mondatai aktuálisak, a megjelenítéssel pedig modernkedés nélkül válnak időtlenné a hallottak. Fasizmus, géppuskák, pláza-fíling, charter-turizmus, kultúrszemét, álarc mögé bújás. Néhol nem is a szöveg, maga a látvány sugallja a mondanivalót, vizuális világunkhoz idomulva. Tán még a tizenéveseket is leköti a dolog. És vágyhat-e ennél többre Tragédia-rendező a huszonegyedik században?