Az ember, aki manzárdba ment fel

ˉ
˘ ˘
ˉ ˉ ˉ
˘ ˘ ˘ ˘
ˉ ˉ ˉ
˘ ˘ ˘ ˘
ˉ ˉ ˉ
˘ ˘ ˘ ˘
ˉ ˉ ˉ
˘ ˘ ˘ ˘
ˉ ˉ ˉ
˘ ˘
ˉ
Christian Morgenstern: 
Hal éji éneke
(Fordította Szabó Lőrinc)


Lement, és kint maradt a Dunán. 

A sárkányhajósok most vittek el egy sárkányfejet, -farkat, a dobot.
A sárkányt nem találták.

Akácfa nőtt a terasz előtt! Mindenki ágyásában virágok, gondozzák szorgos bérlőtársak, K. Dezsőnél gaz, és akkor egyszer csak! A szél ott fú, ahol akar, magot, ahova nem akarják, nem várják.

Sárkányhajóban gyerekek énekelnek: Kis kacsa fürdik, fekete tóban… Fekete a Duna, tán még ki is szalad, a Fekete-tengerig; ma szórták a Dunába a Hableány matrózának hamvait.
Egy embert még mindig keresnek.

Egy temetés, két esküvő: balról az étteremben és jobbról a hotelban. Az étteremben decens zongora: 
Pedro kocsmájában sárga lámpa ég, ajtó nyílik és a matróz most belép, a hotelban úúúgy szeretném meghálálni! Vagy legalább megpróbálni.

Reggel jön Mihály, megfőzte a debrecenit, hozza-e? Úgy kell nekem – mint testnek a kenyér –, poénkodtam, hogy ebédet (kapros tökfőzeléket; mégse mondhattam, nem szeretem a kaprot), vacsorát (petrezselymes túrót – a petrezselymet kiköptem) már kaptam, és a reggeli?! Erre hozna. Nem fogadtam el – én hülye. Azóta kaptam citromos-zöldbabos-zöldborsós-krumplis-sárgarépás-kukoricás levest, négy napig ettem (kivéve a répát, kukoricát). A kukoricát add a halaknak! Mihály néha hazamegy beteg feleségéhez, megfőz neki és (már nem vele élő, de hazalátogató) gyerekeinek, magának – nekem. Kijön, horgászik, hazamegy, a maradékot nekem adja. Ha ő nem lenne, örökös lacikonyha: porleves, rántotta/tükörtojás, bolognai/milánói. Hétvégére kaptam daragaluska-levest, de nem ám a sárga, átlátszó, anyám főzte, gyomormelengető, gyönge; piros és van benne minden (lásd mint fent).
Egy sárkányhajó nekimegy a Ficánkának (roncshajó, évtizedek óta itt áll, az étteremből besétálnak, megcsodálják; egy ablaka kitörve, belül kibelezve), senkinek nem esik baja, a sárkánynak se, a Ficánka észre se veszi a koccanást. A többi magára hagyott hajót elvitték, a roncsarmadából a Ficánka maradt, vezérhajó, utoljára hagyja el a kikötőt. Mellette vesztegelt egy nagyobb hajó, elsüllyedt, már csak a megfakult, tépett magyar zászló látszott belőle, az utolsó hajó, az utolsó előtti, megvették, elvitték. 
Az egyik, K. Dezső kabinjához közeli kuka körül (hogy alliteráljon, k betűkkel szól keményen) és benne legyek garmadája (döglegyek), bűz (biztos kibeleztek egy halat); a gondnok elviszi, kiüríti a kukát, de a fekete zsák benne marad, a bűz is, a bűz elűzhetetlen, a fekete zsákban.
Azt se tudom, mitől döglenek a legyek – és mitől a halak? Mihály szerint nem kapnak levegőt a vízben. Akkor miért nem úsznak ki a partra? Ti-ti-ti, tá-tá-tá, ti-ti-ti!
Jön Lajos, a szomszédoktól, megáll K. Dezsőnél, elindul, megtántorodik, ittam, megmondom őszintén, le vannak szarva, és beint, kinek? mindenkinek; vigyázz magadra, mondja K. Dezső, mire Lajos megfogja a karját, vigyázok, és másokra is, mióta meghalt a felesége, nincs kire, elindul a Duna felé.

Építési terület a part, építik az egyik csónakházat, nagyon beindultak; hétvégén is, szorít a határidő. Jönnek-mennek a hatalmas, hosszú, billenős teherautók (SCHWARZMÜLLER), földdel, murvával, sóderrel. Zaj, por. Egy kátyúban elakadt az egyik billenős, tolatás közben, deszka alája. Markoló, targonca. Mobilvécé az ablak alá, a bűzlő kuka mellé. Reggel hétkor kezdik, hiába a füldugó, K. Dezső nem alszik.  A kavicsot leöntik a partra (kit zavar a fű?! Miért nő a fű, hogyha majd felszedik/beszántják?!), jut a vízbe is. Tiszta beach, homokos (kavicsos) tengerpart! Mária már ki is tűzte napernyőjét – egy méterre tőle önti a markoló a kavicsot a Dunába, Mária rezzenéstelenül horgászik tovább. Azért megkérdezi, nem zavarok?, miért, őt zavarják! Ne zavarjátok vízköreimet!  K. Dezső kabinja előtt állvány, vödrök, cementeszsákok, műanyag kannák, laticel, huzalok, csövek, vécécsészék (komfortosítunk? minek neked ennyi vécé?, bérlőtárs humoros kedvében). Még az utolsó percben rendezte meg a névnapját, ki se tudnák tenni az asztalt, a tűzrakó helyen most rakás díszkő. Bogrács állott, most díszkőhalom. 
Naplemente, jön az este, K. Dezső kiül a partra; vadkacsamama (a hímet még nem látta) mögött, mint vattacsomó, egymáson az öt (egyet megint elvitt a harcsa) kis vadkacsa, alvás következik. 
Könnyű álmot hozzon a szél, altass el, hűs dunai szél…
Lajosból jövő héttől biztonsági őr lesz (eddigi foglakozása: horgász), K. Dezső kap tőle egy Turán (!) vörösbort, a névnapjára (Lajos nem iszik, bort). Most mondjam, hogy nem szeretem az édes bort? Még megvan.
Dübörög (szó szerint) a meló, utolsó simítások (díszkőlerakás vége, földegyengetés, fűmagszórás, öntözőberendezés a legváratlanabb pillanatban indul be, áznak a horgászok). Napok kérdése és ünnepélyes csónakházátadás. 

K. Dezső kiül a kabin elé, a melósok itt hagytak egy furnérlapos asztalt, korsó sör. Jön Mihály, K. Dezső invitálja, ülj le, széket hoz, sört, és valami likőrt (a házi elfogyott), 30 fokos (bocs),  lengyel diós-mandulás (Mihály nézi a címkét, fordítja), a névnapi buliból maradt. Jön Lajos is, elég részegen, neki is szék, likőr, sör. Jön András, helyet cserélnek (csak három székem van) Mihállyal, aki vissza a halakhoz. András és Lajos beszélget, K. Dezső nagyon figyel, de alig érti őket: Andrásnak nyelvrákja (leírni és kimondani is…) volt, műtötték, két napig nem tértem magamhoz, mikor bementem kontrollra, az aneszteziológusnő a nyakamba borult, „örülök, hogy él!”, „hát még én!”. És nincsen alagút, meg fény, hülyeség; úgy halok meg, hogy észre se veszem. Lajos beszédét alapjáraton is nehéz megérteni, és ittasan... De azt megértettük, mégsem lesz biztonsági őr, ezeknek nem fogok! Eddig úgy tudtam, tudtuk (kis falu ez, kihalóban, lakjuk néhányan, hétvégén tizenvalahányan), magas volt a vérnyomása, az orvos nem javasolta – és már 70 éves. 24 órás szolgálat, óránként körbejárni, csekkolni… Így beszélgetnek; az egyiknek a műtét, a másiknak az ital miatt nem forog a nyelve, a harmadik, K. Dezső, dadog; Démoszthenész nyelve alatt kavics, dunakavics. Lajos többször eldőlne, K. Dezső lábával tartja a széket. Társaság el, mosogat, székeket be.

Mosogatás közben, a csapnál, mint egy látomás, elúszik a Gubacsi híd felé egy nagy hajó, MARGITSZIGET. Hogy’ került ide? Hova megy? Átemelik a zsilipen? Némán halad, hangja sincs, csak a hullámok parthoz csapódása; K. Dezső nem lát rajta, benne embereket, kísértethajó.

Reggel, mikor K. Dezső megissza kávéját a stégen (mindig ott), előtte beleköp a vízbe, mindig háromszor és a víz fölé hajolva mindig magát célozza meg (nem is egyszerű, a dunai szélben), talált, nem süllyedt; szóval reggel félméteres, fényes fejű vízisikló a kavicsos parton, de a vízben élelmet keres. És ezt te honnan tudod, Dezső?! Sejtelmed sincs. Semmiről.

Ami biztos: A Duna Budapestnél 201, 20.
Hajóvonták pedig nincsenek.