„Az elvárások csak motiválnak”

Egy korábbi filmötletedet elvetetted, mert rájöttél, hogy nem akarsz lehangoló magyar filmet készíteni. Mesélnél arról, milyen út vezetett végül a VAN-ig?Azt a filmet egyszer még meg akarom csinálni, de a téma tényleg lehúzó – egy haldokló tornatanár története. Sok nyomasztó pillanatba ütközik az ember minden nap, és egyszercsak arra jöttem rá, hogy nem tettem fel magamnak egy fontos kérdést: megnézném-e ezt a filmet, ha most kijönne valakitől a kortársaim közül? Már egy éve dolgoztam az ötleten, elég nagy munkát kellett a fiókba tenni, de így tartottam fairnek. A leginkább az érdekel, hogyan lehet a potenciális moziba járó magyar társadalmat egy kicsit megmozgatni, beledobni valami követ ebbe az állóvízbe. Szerintem minden elsőfilmes ilyesmi álmokkal vág neki. Azzal a hatással, amit a VAN elért, abszolút elégedett vagyok, járókelők állítanak meg, Facebook-üzeneteket kapok. Örülünk nagyon a nézőszámnak, de a leginkább mégis annak, hogy erről a filmről beszélnek, láthatóan megmozdult valami egy olyan társadalmi rétegben, ahol a magyar filmre már rég nem gondolnak. A VAN nagyon budapesti. Vidéken milyen reakciókkal találkoztál?Ennek a filmnek a magyarországi premierje a miskolci Cinefesten volt, és bár ilyenkor sok pesti megy le, sok gratulációt kaptam az ottaniaktól is. Kicsit később volt egy vetítésünk Csíkszeredán, ott először féltem, vajon átmegy-e minden, az volt az első találkozásom határon túli magyarokkal. De azért a legtöbben már voltak Budapesten. Van egy jelenet a filmben, amikor a szereplők végigsorolják a romkocsmákat, mondták is sokan a közönségtalálkozón, hogy ők is jártak ott, és jó volt felismerni a helyeket. Mit szólsz a nemzedéki közérzetfilm vagy az „így jöttem” címkéhez, amely a VAN kapcsán gyakran felmerül?Nem az a cél lebegett a szemünk előtt, hogy forgassunk egy jó kis generációs filmet. Írtuk és tettük, amit tudtunk, arról, ami körbevett minket, de nem gondoltuk túl. Filmet akartunk csinálni, ez volt a fontos. Mennyire érzed fontosnak a társadalmi szerepvállalást, illetve a társadalmi jelenségek megragadását a munkádon keresztül?Nem gondolkoztam ezen. Nagyon viccesnek tartottam, amikor kijött egy kritika, és azt írta, hogy ez a film semmi, mert a végén nincs megoldás. Fura, hogy azt várják, én mondjam meg, egy fiatal huszon- vagy harmincéves mit kezdjen ma az életével. Nem érzem magam ilyen okosnak. Annak örültem, hogy a visszajelzések alapján olyasmit sikerült feldolgozni, amit már elfelejtett a néző, és ez a hétköznapok abszurditása. Jó volt azt olvasni, hogy valaki kijön a moziból, elindul hazafele, ugyanazzal találkozik, mint amit a moziban látott, de már máshogy tekint rá. Nem azzal a bamba faarccal utazik a villamoson, hanem jobban figyel, és talán tud nevetni is a dolgokon. Sokszor kiemelik, hogy a filmed alapvetően improvizatív, mégis úgy érzem, volt mögötte koncepció. Például a jeleneteket próbák alapján írtad.Az improvizáció nem azt jelenti, hogy van két szereplő, azt mondom nekik, most vesszetek össze, tessék, felveszünk öt percet, aztán valahogy összevágjuk. Így elég nehéz lett volna. Mi az esetek döntő részében próbáltunk, felvettük, és ez alapján írtam a dialógusokat. Tehát a szereplők improvizációját felhasználtam a forgatókönyvírásnál, mert nyilván nem véletlenül használták adott helyzetben éppen azokat a szavakat. Aztán a színészek elolvasták a kész szövegeket, ebből nagyjából ismerték a jelenetek ritmusát, de nem kellett megtanulniuk semmit. Úgy vettem észre, hogy ez a módszer itt és most működött, de nem lehet minden filmnél ugyanígy elsütni. Most, hogy nagyobbak lettek a veled szemben támasztott elvárások, nehezebben vágsz bele a második filmbe?Nem érzem úgy, hogy ezáltal nyomasztva lennék. A VAN-t nem azért szeretik vagy nézik meg sokan, mert véletlenül pont jó helyre raktuk le a kamerát. Kétéves munka van benne, beletettünk egy csomó energiát, és hittünk abban, hogy jó lesz. Az eredmény csak megerősít minket abban, hogy tudunk valamit, amit filmkészítésnek hívnak. Képesek vagyunk úgy megszólalni, hogy az emberek értsenek belőle, és azt érezzék, hogy ez érték. Elnyertem egy párizsi ösztöndíjat, ami fél évi ott-tartózkodást jelent, míg írom a következő filmtervet. Annyi minden történt az utóbbi időben velem, hogy elmondani se lehet, és szerintem ezeket nem szabad figyelmen kívül hagyni. Mindenképpen más típusú, műfajú filmet szeretnék csinálni legközelebb, de az elvárások csak motiválnak.Bartal Dóra