Az életbe vetett hitről

Marc Forster rendező filmje leginkább akkor izgalmas, ha nem ismerjük a sztorit – és bár a történet egy ponton eléggé kiszámíthatóvá válik, a végkimenetel még így is kecsegtet némi izgalommal. Mi sem szeretnénk lelőni a poént, ezért visszafogottan ismertetjük a cselekményt. Tegyük hozzá, aki ismeri a regényalapot, amelyet a svéd Fredrick Backman írt, vagy – ami sokkal valószínűbb – a regényből készült Az ember, akit Ovénak hívnak című 2015-ös svéd filmdrámát, annak persze mindegy.

Nem ez az első eset, hogy skandináv filmre csap le egy hollywoodi stúdió, és az amerikai közönség szája ízére gyúrja át a sztorit. (Hasonló a története a Stieg Larsson thrillerregénye alapján készült filmnek: A tetovált lány elsőként egy dán filmhez adta az alapot, két évre rá pedig egy hollywoodi stúdió vásárolta meg a jogokat a történethez.) Nézzük, hogyan vált egy skandináv sztori emészthetővé az amerikai közönség számára. A produkció első számú vonzereje az, hogy Tom Hankset szerződtették a főszerepre. Apropó, Tom Hanks. A 66 éves színész a hollywoodi filmipar ikonja, aki mindenféle műfajban alakított már emlékezeteset, de kiadott novellás kötetet is, most pedig regényt ír, amely idén májusban kerül a piacra. Ebben a szerepben megint egy új arcát mutatja, kiváló színészi játékkal eleveníti meg Otto Andersont, a zsörtölődő öregurat. Tom Hanks az egyszerű ember, akinek nincsenek kivételes adottságai, ám aki valószínűleg mindegyikünket emlékeztet valakire – kinek ne lett volna olyan környékbelije, aki fennhangon bosszankodik, mikor szomszédai rossz kukába hajítják a szemetet?

A zsörtölődő, éppen nyugdíjba vonuló Otto foggal-körömmel ragaszkodik szűk világa, egy kis lakónegyed szabályaihoz, minthogy például az arra kijelölt kukába kerüljenek a konzervdobozok, és hogy ne parkoljon az utcán olyan autó, amelynek nincs lakhatási engedélye. Szomszédaival időtlen idők óta haragban van, és az agyára mennek azok, akik nem tudják megszerelni a láncot a biciklijükön, vagy épp nem tudnak szabályszerűen parkolni. Ottónak emellett feltett szándéka, hogy véget vessen az életének – hogy pontosan miért, az eleinte talány. A választ úgy kapjuk meg, hogy időről időre bepillantást kapunk Otto emlékeibe, hogy a múltbeli mozaikképek darabkáiból rakjuk össze életének fő történéseit – melynek központjában felesége áll.

Ahogy az előre borítékolható, morózus főhősünk öngyilkossági kísérletei kudarcba fulladnak, amiért a szerencsés (számára szerencsétlen) véletlenek összjátéka felel. A véletlenek persze nem teljesen véletlenek, mozgatórugójuk Marisol (Mariana Treviño), a fiatal mexikói család-        anya, aki egy utánfutónyi holmival, két csemetével a hátsó ülésen és egy praktikus teendőket illetően teljességgel hasznavehetetlen férjjel, meglehetős robajjal érkezik meg egy szép napon a család új otthonába – az Ottóéval átellenes bejáratba. A cserfes Marisol, aki a harmadik gyerkőcöt várja, néhai feleségére emlékezteti Ottót, és a fásult öregúr lassan, de biztosan felenged.

Ami a szereposztást illeti, a rendező legnagyobb húzása, hogy a múltbeli, fiatal Ottót Tom Hanks fia, Truman Hanks játssza. Hogy ez mennyire volt jó döntés, azt a nézőkre hagyom.Ami a külsőjüket illeti, Truman Hanks nem igazán hasonlít sztárszínész apjára, míg a karaktert is mintha kissé más eszközökkel, más felfogásban jelenítené meg, mint az apja. Míg a fiatal Otto kissé ügyefogyott módon próbálja becserkészni a lányt, akibe beleszeretett, a megfásult Ottóra sokkal inkább a tudatosság, precizitás a jellemző. Ám az is lehet, hogy korral változik ennyit az ember…

A film az életbe vetett hit szép példája – már ha elfogadjuk, hogy csupán egy keserédes sztoriról van szó, melynek üzenete nem több, mintsem hogy merjünk bízni a közösség erejében, és ne legyünk kirekesztőek. Bármennyire is kínálkozik a téma, a produkció célja nyilvánvalóan nem az, hogy egy súlyos depresszióban szenvedő lelki világáról készítsen mélyreható vizsgálatot.