Az elátkozott hajó

CSERMÁK ZOLTÁN

Krénusz József, a New York-i Metropolitan Opera nézőtéri felügyelője sokáig együtt dolgozott a hajó két egykori utasával. A Holokauszt magyarországi áldozatainak az emléknapján az ő visszaemlékezésein keresztül idézzük fel a kataklizmát s a két munkatársa további sorsát.

„2001. vízkeresztjén búcsúztam el több mint négy évtized után a Metropolitan Operától, s rá néhány napra a New York Times 2001. január 24. számában egy gyászjelentésen akadt meg a szemem, amelyben az opera Bob Brann jegyszedőt gyászolja. A kis hír elszomorított, s egy kedves munkatársammal, barátommal eltöltött évtizedek emlékeit idézte fel bennem. Bob Brann helyrevezetőként dolgozott a Met-ben, sokszor beszélgettünk életéről, s egy alkalommal elmondta, hogy 1939-ben ő is a hírhedt St. Louisról pillantotta meg először az Újvilágot.

Ez az út a XX. századi történelem szomorú epizódja, az amerikai história sötét foltja. A reményvesztett tömeg visszaindult Európába, s a menekülteket hosszas tárgyalások után Nagy-Britannia, Franciaország, Hollandia és Belgium fogadta be. A szerencsétlenek hányattatása ugyan már az ötvenes években beszédtéma volt Amerikában, a nagyközönség mégis Gordon Thomas és Max Morgan-Witts regénye nyomán szembesült a múlttal. A könyvből készült Az elátkozottak utazása című film, amely a rémálomszerű heteket dokumentumszerűen dolgozza fel.

Egy valós szereplő

A film 1976-os premierjét páratlan érdeklődés előzte meg. Nagyon nehezen sikerült két jegyhez hozzájutnom, nem sokat tépelődtem, a másik belépőt Bobnak adtam.

Már a bemutató helyszínválasztása is figyelemkeltő volt: a 86. utcában, a magyar–német–zsidónegyed szívében rendezték. Tömött széksorok mellett pótszékek sorakoztak, mi középtájon kaptunk helyet. Bob már az előadás elején hallgatag volt, s mikor oldalt pillantottam, láttam, hogy könny csillan a szemében. A film alatt percről percre újból átélte az egykori „nagy utazást”. A végén szótlanul távoztunk, s meghívásomra egy étterembe tértünk be, ahol az egykori utas váratlanul megnyílt.

Beszélt a menekültek reménykedéséről, majd csalódásáról s a fiatal párról, akik valóban öngyilkosok lettek, amikor hátuk mögött eltűnt a Szabadságszobor. Említette a német kapitányt, aki mély empátiával élte át az üldözöttek szenvedését, a svéd Max von Sydow alakítása méltó volt a tiszt jelleméhez. Bobnak a bemutató életre szóló élményt jelentett, de a filmet soha többet nem nézte meg újra, sőt feleségét, Susant is lebeszélte a megtekintéséről.

Bob családját korábban Buchenwaldba vitték, s neki sem voltak kétségei, hogy hamarosan rá is sor kerül. Áldozatok árán került fel az utaslistára, s a hajó visszatérte után Hollandia fogadta be. Hozzátartozói közül egyedül ő élte túl a háborút. Gyakran mesélt hollandiai magányáról, amikor család és remény nélkül próbált asszimilálódni. A bujdosás és az átélt szenvedések nyomán Bob a háború után elhagyta Európát, s többé nem tért vissza.

A New York-i újrakezdés

De New Yorkban sem kolbászból fonták a kerítést. Bob élete sokáig a 34. és a 42. utca között fekvő Garment Districtben telt megfeszített munkával. Ez a városnegyed a XIX. század második felétől vált a textilkereskedelem központjává, s mind az eladók, mind pedig a vevők között sok volt a zsidó kereskedő. Gyakran idézik filmekben az utcák színes forgatagát, a felgöngyölt szöveteket, végeket szállító zötyögő kordékat, a nagy nyüzsgést. Jellemző, hogy a kerületben a jiddis volt a munkanyelv, amit Bob is jól beszélt.

A gazdasági válságok a textilszakmát is gyakran érintették, s ezek nyomán keresett barátom „mellékállást”: így került jegyszedőnek a Met-be. Az akkori kétdolláros bér nem volt túl vonzó, de Bob otthonról hozott zeneszeretete is motiválta a választást. Elismert tagja lett az intézménynek, és amikor az Opera News magazin interjút készített vele, másoknak is büszkén mutogatta a cikket. Öntudatos volt, ha a programfüzetért borravalót kívántak adni, sohasem fogadta el. Ellenben, a törzsnézőknek köszönhetően, karácsonykor számos ajándékcsomag feküdt az asztalán. Noha kottát nem olvasott, nagyon ismerte a repertoárt. Csalhatatlan hallása volt. Rosszat sohasem mondott az énekesekről, ha valami nem tetszett neki, bal kézzel legyintett, s ebből tudhattuk, hogy élvezett már nívósabb interpretációt is. Ő volt az Usher No.1, az első számú jegyszedő-helyrevezető. Mindketten bevándorlók voltunk, s népeink jellegzetességeit karikírozva gyakran poénkodtunk egymással. Amikor egy kollégánk is megpróbálta vele, galléron ragadta: meg ne próbáld még egyszer, ezt csak Józsefnek szabad!

Az előadások között gyakran megfordult a Met-hez közel eső Chez Josephine bárban, ahol törzsvendégként nagy tisztelet övezte. Egyszer egy forgószél a bejárat előtt lekapta a fejéről kalapját, s négy pincér ugrott ki az ajtón, hogy üldözzék a fejfedőt. Később a kalap a bár központi helyét díszítette, s ma is ott van „Bob Brann’s hat” táblácskával. Amikor a negyvenéves szolgálat nyomán a 90-es évek elején a vezérigazgatótól átvette hűsége jutalmát, az ezüsttálat, az ünnepségen felkért, hogy mint jó barátja, mondjak néhány köszöntő szót: „A Jóisten sokat adott és sokat kívánt Bob Brann-től – céloztam a múltra. – De a Teremtő tudta, hogy egyszer Amerika lesz a választott hazája, mert július 4-ére, a Függetlenség Napján született.”

Egy másik túlélő

Eric Schuller is kollégám volt. A sors iróniája, hogy Eric naponta dolgozott együtt Bobbal, de a múlt e szomorú szelete sohasem került szóba közöttük. Pedig sorsukban nagyon sok rokon vonás volt.

Mindketten Brest-Litovszk környéki zsidó polgári családból származtak. Zenei érdeklődésük is innét való, a két család szalonjában a zsúrokon zenészek, költők fordultak meg. Kivételes műveltsége művészkörökben is jó ajánlólevél volt, például még ismerte Lilli Lehmannt, a híres német szopránt, névrokonával, Lotte Lehmannal pedig a családja volt jóban.

Két kulturált európai

Mindketten sokat meséltek nekem, a harmincas évek Európájáról. Eric és Bob életében a vallás nem játszott fontos szerepet. Az emancipált család tagjai németnek vallották magukat, s csak a zsidóüldözések nyomán szembesültek származásukkal. Eric hozzátartozói korábban Angliába menekültek, így a hajóút végén őt is a szigetország fogadta be. A háború után viszont Amerikát választotta új hazájául, de gyakran visszatért a ködös Albionba, családlátogatóba.

Büszke volt európai származására. Mindig választékosan öltözött, az évtizedek alatt egyszer sem láttam zakó nélkül, s angol dandy módjára kizárólag csokornyakkendőt hordott. Szerette a képzőművészetet, gyakran szólt nekem, ha a Frick-gyűjteményben vagy a Metropolitan Múzeumban új kiállítás nyílt. Az impresszionista festőket kedvelte leginkább, de a hajózási múzeumban is talált olyan érdekességet, amiről hosszabban beszámolhatott. Az opera mellett a kamarazenét szerette, s gyakran járt jazz-klubokba. Kedvenc zeneszerzője Gustav Mahler volt. Nem volt olyan kulturális téma, amelyben ne lett volna otthon.

Amikor a két ember tisztában lett közös múltjával, gyakran keresték egymás társaságát. Mindkettőjük anyanyelve a német volt, de kizárólag angolul beszélgettek…