Az édesanyákat köszöntjük: Távol az otthonban

Zsörtölődik még, de csak megszokásból. A haragot és vele mindent, ami rossz, régen eltemette. Egy kicsit a jelent is. Legalábbis azt a részét, ami kívül esik a falakon. A múltban él inkább. Az emlékeiben. A mához jórészt a megmaradt, erősen korlátozott szükségleteivel kötődik csupán. A szemcseppekkel, a vérnyomástablettával, a reggeli teával, ebédre kis leveskével, este a vanília ízű Nutridrink tápszerrel.

Szeptemberben, ha megéri, betölti a nyolcvanat.

* * *

– Jókor hívok, tudunk beszélni?
– Most igen.
– Megvan, jól van?
– Jól. Nem mehetünk ki. Karantén van.
– Tudom, azért hívom, hogy bírja?
– Ülök egy helyben vagy fekszem.
– De a tévé azért megy, nem?
– Megy, de csak hallgatom, nem látom a képet. Fehér foltok futkosnak a szemem előtt. Tapogatózva járok. Könyökmankóval.
– És hova megy?
– Vécére meg zuhanyozni. De oda már vezetnek. Beleültetnek a székbe. Megmosdatnak. Besamponozzák a hajamat. Már nem kell hozzá fodrász. Pár szál van a fejem tetején. Azt én is lenyírom magam ollóval, ha belelóg a szemembe.
– Máshova nem megy, csak vécére meg zuhanyozni?
– Nem nagyon mehetünk most, nem is bírnék. Már enni sem megyek a többiekkel, behozza a szobába a nővérke. A levest kikanalazom a tányérból, a másikfélét otthagyom.
– Nem ízlik?
– Nem érzek én már ízeket, fiam. Azért eszem, hogy megmaradjak valahogy. Apád sírját megigazítottad?
– Karantén van.
– A temetőben is?
– Ott is.
– A krizantém, amit ősszel vittünk cserépben, megvan még?
– Kiszáradt vagy kifagyott, nem tudom.
– Be kellett volna takargatni. Nekem a kertben nem fagyott ki soha. De ezek már nem olyan szívósak, mint régen, hogy mindent kibírjanak. Nemesített fajták, nem sokáig élnek.
– Ma már semmi sem olyan, mint régen. A csokis keksz, amit legutóbb vittem, amikor látogatóban voltam, elfogyott? Megette?
– A csokis kekszet? Azt a Miska bácsi hozta a kinti büféből, nem te. – De hiszen már nincs meg az öreg büfé az utca végén. Azt mondta a telefonba, hogy felújítják, és ha kinyit, guruló korcsolyát vagy mit fognak árulni benne. Nem ezt mondta?
– Akkor nem abból a büféből, hanem máshonnan hozta. A kókuszost szeretem, azt hozzál.
– Eddig mindig csokisat kért. Használt a kenőcs, amit a lábára kapott? – Már nem ég annyira, de csupa folt tőle a lepedő.
– Majd kimossák, ne foglalkozzon vele.
– Az olyan is, amit géppel mosnak. Én kézzel mostam, sokszor a legnagyobb
télben is kint az udvaron.
– Akkor az a világ volt, nem volt mosógép.
– De tiszta volt a ruhád mindig, piszkosban nem járattalak.
– Összefutottam az öreg suszterral, mondta, már rég nem javít. Üdvözletét küldi, kérte, adjam át, ha megyek, de most nem mehetek. Melyikük az öregebb?
– Ő. Apád volt vele egyidős, csak apád hamar elment. Tönkre volt már, amikor hazakerült az orosz fogságból. Mindig volt valami baja, hol ezt fájdította, hol azt. A szövetkezetben, hiába panaszkodott, hagyták zsákolni meg aratni. Kiküldték a tarlóra kazlat rakni rekkenő harminc fokban. Mást leszázalékoltak, ő nem kapta meg a rokkantságit. Kárpótlást se kapott, mások azt is kihajtották, amikor bejött a kárpótlási törvény.
– Nem bejött, életbe lépett. Különben mások se nagyon kaptak. Megy a régi karórája, amit ősszel megjavíttattam?
– Minek menne, nem kínlódom a felhúzásával. Itt van a kezemen, mert megszoktam, nem teszem le, de itt nem fontos az idő. Reggel keltenek, este aludni küldenek.
De én már világossal alszom. Nappal, éjjel, nekem mindegy. Soha életemben nem aludtam ennyit. Nem lehetett, menni kellett. Télen is, amikor befagyott a kanális. Vágták a nádat.
– De nem az asszonyok!
– Tudod is te... nem volt részed benne soha!
– Az nem… iszik eleget?
– Ha nem innék, töltenek a nővérkék.
Törődnek velem. Jó idő van már kint?
A jácintok biztos elnyíltak, nem is tudom, mikor voltam utoljára napon.
– Én sem voltam ezen a tavaszon.
Nem tudom, mi van kint.
– Rég voltál nálam.
– Karantén van. De majd megyek, ahogy tudok, ahogy engedi a helyzet. Most le kell tennem.
Vigyázzon magára!
– Mondani mondod, de hiába várlak.
– Most biztos megyek, tényleg. Csak még nem tudom, mikor, Anyu!