Az avantgárd Mona Lisái Pozsonyban (VIDEÓ)

Mindkettő meghatározó a maga műfajában, mindkettőt komoly kultusz övezi, számos legendával megspékelve. És mindkettő titokzatos, nem tudható meg róla több annál, amennyit eddig tudunk.

Egy világhírű zenekar esetében a titokzatosság persze idézőjeles, hiszen a The Residents 1972 óta ontja a lemezeket, és folyamatosan turnézik. Azt viszont máig nem tudni, kik ők, hiszen maszkban lépnek fel. Már a legelső fotókon is elfedték az arcukat, és csak néhány keresztnevet dobtak be a köztudatba. Azóta persze nyilván többször változott a felállás, de mivel ez esetben egy brandről van szó, ez egyáltalán nem zavaró. Mindenesetre le a kalappal előttük, amiért meg tudták őrizni inkognitójukat egy olyan világban, amely tele van paparazzikkal és rajongókból verbuválódott önkéntes nyomozócsoportokkal.

A The Residents azt üzeni nekünk, hogy a zene fontosabb azoknál, akik létrehozzák. Illetve, hogy ha meggebedünk, akkor sem nézhetünk be az álarcok mögé. A tagok között ott lehet a szomszéd villanyszerelő, de akár Paul McCartney is. Ez az abszolút szabadság. Mindenesetre az aznap délutáni pozsonyi farsangi felvonuláson folyamatosan füleltem, nem hallok-e kaliforniai akcentust a bámészkodók között.  

Ez az 50-es turné a Covid miatt csúszott egy évet, illetve eredetileg nem jubileumi turnénak indult, csak közben utolérte őket az idő. Mi mindenesetre örülünk, hogy Bécs után Pozsonyt is útba ejtették, mert ez nem szokás az ilyen kaliberű produkcióknál. A Danube Music Day programsorozat szervezői viszont ügyesen megkaparintották őket, amiért jár nekik a kalapemelés, hiszen míg Prágában többé-kevésbé rendszeresen lehet látni a The Resindents-t, egy pozsonyi koncert összehozása a csodával határos – most inkább nem részletezem, miért.

Az ígéret szerint a Dog Stab! című legendás album köré épült a program – azok a számok zömmel új hangszerelésben, felturbózva szólaltak meg. Öröm volt látni, mennyire kihasználják a legmodernebb kütyüket ezek a veterán (?) zenészek. Ami a 70-es években technikailag megvalósíthatatlan volt, azt most megvalósítják. Én például először láttam élőben olyan elektronikus dobszerkót, amelyen egy gombnyomással lehet hangszínt változtatni. Az éneket legtöbbször torzították, azaz nem igazán lehet beazonosítani az énekest. A billentyűs kütyük is izgalmas hangokat adtak ki. A gitárosok pedig elfelejthetik a rockzenében hagyományos 1-4-5 akkordmenetek felépítésére szolgáló kördiagrammot, mert itt minden szabály borul. A hallgató szempontjából ez azt jelenti, hogy nincs „hangtapadás”, a dallamok nem másznak a fülbe, ezek a számok nem dúdolhatók, nem kiszámíthatók.

Száz szónak is egy a vége: a zenetörténet egyik fontos, besorolhatatlan projektjét láthattuk Pozsonyban, vagyis a szlovák főváros szintet lépett szombat este. És aki egészen idáig velünk maradt, az most megérdemel egy videót is.