Az Apokalipszis angyalai – Bíbor folyók 2: kiszámítható és helyenként unalmas

Minden jó, ha a vége jó. A híres és eddig közkedvelt francia rendező, Luc Besson ezt a mondást minden bizonnyal elfelejtette. Mert rögtön az elején meg kell mondani: elég lett volna, ha a Bíbor folyóknak csak az első részét készítik el. Jó volt, szép volt, érdekes volt, sőt, még izgalmas is. Mindaz elmondható róla, ami a második részről nem. Hogy miért is nem?

Luc Besson a kedvenceim közé tartozik, annak ellenére is, hogy az utóbbi időben teljesen behódolt az amerikai stílusú filmeknek. Az olyan kitűnő alkotások után, mint az Ötödik elem, Leon, Nikita, az elmúlt években olyan kasszasikert hozó, de kétes minőségű filmeknél bábáskodott, mint a Tulipános Fanfan (ezt a filmet sohasem bocsátom meg neki; borzasztó, életemből máris hiányzik az a 100 perc!), A sárkány csókja vagy a Taxi-sorozat.

Besson már a Bíbor folyók első részénél is gyanús volt egy kicsit. Meglepett, mert képes volt – ha nem is egyedül – amerikai ízű, mégis európaias akciófilmet, amolyan németes gótikus krimit csinálnia. Természetesen nagyon sokat köszönhet a film Jean Renónak, aki eddig Besson favoritja volt. Az első résznek volt logikája, s ahogy kell, az utolsó pillanatban jött el a leleplezés. Misztikus és kegyetlen is volt, bizonyos fokú mértéktartással. A Bíborfolyók első része jó érzéssel töltötte el az egy kicsit igényesebb mozilátogatót is.

Talán ennek a sikernek a láttán döntöttek a producerek úgy, hogy folytatni kell a történetet, el kell készíteni egy következő részt is. Nem tudom, hogy Besson milyen nehéz vacsora után kezdte írni Az Apokalipszis angyalai forgatókönyvét, de biztosan megfeküdte valami a gyomrát, hogy ennyi logikátlanságot és összefüggéstelen zagyvaságot hozott össze ebben a filmben. Oly mértékben, hogy még a legjobb gyomrú és logikájú néző sem tudja teljesen megemészteni.

Pedig minden logikusan, szinte a bevett klisé szerint indul: maradt egy főszereplő, Niemans felügyelő (Jean Reno), aki egy új, bizarr gyilkosságsorozat felderítésén dolgozik egy eldugott kolostorban. A rituális gyilkosságok izgalmas indítást ígérnek. Ehhez még hozzájön új munkatársa, a verekedős Reda kapitány (Benoit Magimel), aki szintén egy misztikus ügyön dolgozik. Míg az emberfeletti erővel bíró kámzsás szerzetesgyilkosok apostoljelölteket gyilkolnak, a kórházban Jézusra hasonlító alak haldoklik. És ez még csak a kezdet. A gyilkosok mellett ugyanis megjelenik a rosszakaratú német (bevett szokás lett a németekből Európa rosszát csinálni) kultuszminiszter (szintén az örök rossz: Christopher Lee játssza), aki a kihalt Maginot-vonalban rejtegeti a Vatikán kincseit. Ennyi izgalom és kaland Spielbergnek két új Indiana-filmre is elég lenne!

Luc Bessonak viszont ez is kevés. Ahelyett, hogy logikus cselekményvezetéssel kápráztatna el, a film végén pedig csattanóval lepné meg a nézőt, mindent úgy összekevert, hogy a film végén senki sem tudja, miről is volt szó eredetileg. Ez pedig elsősorban a forgatókönyv hibája. Bár a rendezés is kritizálható, azt el kell ismernem, hogy a rendező, Oliver Dahan mindent megtett, már ami tőle telt, hogy a film elég komor, misztikus és izgalmas legyen. Néha már túlságosan is igyekezett; olyannyira, hogy helyenként a kulisszák elnyomják a történetet. Az első Bíbor folyók rendezője, Mathieu Kassovitz sokkal nyugodtabb és kontrasztosabb képeket nyújtott, mint most Dahan, aki nem hiába végzett iparművészetit. Filmje inkább sötét, mint rejtelmes, inkább rideg, mint misztikus. Amolyan francia Seven (Hét). Tudunk bizonyos dolgokról, de nem látjuk. Ám annak, amit Az Apokalipszis angyalai nyújt, semmi köze a hitchcocki félelempszichológiához. Itt nem attól félünk, amit nem látunk, itt nem félünk igazából semmitől. Mert nincs mitől. És ez a baja ennek a filmnek. Kiszámítható, sokszor már unalmas és nevetséges is. Sajnos. Kár, hogy elveszi az ember kedvét Besson legújabb filmeitől. Mert az enyémet egy időre elvette.