Az angyalok köztünk élnek

„A kutya a füvön feküdt a pázsit közepén, Mrs Shears háza előtt. A szeme be volt csukva. Olyan volt, mintha álmában szaladna, ahogy akkor szaladnak a kutyák, amikor azt hiszik, hogy álmukban kergetnek macskát. De a kutya nem szaladt és nem aludt. A kutya halott volt. Egy vasvilla állt ki belőle.”

ĺgy kezdődik a történet, amelynek elbeszélője egy tizenöt éves autista kisfiú, Christopher, aki Sherlock Holmes-rajongó, s elhatározza, hogy kinyomozza a szomszédék kutyájának gyilkosát. A nyomozás azonban nem megy könnyen: Christopher sajátos racionalitással közelít a világhoz, és értetlenül, idegenként áll szemben környezetével. A feszültség akkor kulminál, amikor ez az autista kisfiú véletlenül megtudja az igazat anyja haláláról.

A könyv detektívregény, persze nem a hagyományos értelemben, hiszen már a fejezetek számozása is rendhagyó, csupa prímszám: 2, 3, 5, 7, 11 stb. Christopher szereti a matematikát, „mert biztonságos”, s ha felzaklatják, a 2-t kezdi hatványozni fejben. Szereti az esőt is, mert olyankor üresek az utcák, nem szereti viszont a sárga és a barna színt, s ha iskolába menet egymás után 4 piros autót lát, akkor az Jó Napot jelent, 4 sárga autó azonban Fekete Napot. Nem szereti azt sem, ha hozzá érnek, és zavarónak találja az embereket, mert „sokat beszélnek anélkül, hogy egyetlen szót kiejtenének”, s mert „leggyakrabban olyan dolgokat mondanak, amelyek nem kérdések, nem feleletek, és nincs köztük semmi összefüggés.” Ő az, aki az út menti parkolóból az átlagemberekkel ellentétben nem néhány tehenet lát a mezőn, a háttérben faluval, hanem 15 fekete-fehér és 9 barna-fehér mintás tehenet, és egy falut, amiből 31 ház meg egy templom látszik, s a templomtorony szögletes és nem csúcsos.

A könyvbeli Christopher nem csak azért szereti a kutyákat, mert nem beszélnek, hanem mert nem hazudnak. Tulajdonképpen ezért nem olvas „rendes regényeket” sem: nem tudja értelmezni a metaforákat. Az autisták egyik jellemzője, hogy nem értik a csalást. Ezt nevezik elmevakságnak: nem képesek kikövetkeztetni, mire gondol a másik. Ezért olyan végtelenül magányosak és kiszolgáltatottak: angyalok, akik köztünk élnek.

A kutya különös esete az éjszakában zavarba ejtően szép regény. Vagy inkább – nem szégyellem a kifejezést – meghatóan szép. Kétségkívül az egyik legjobb könyv, amit az utóbbi években magyarra fordítottak. Olvassák el.

(Mark Haddon: A kutya különös esete az éjszakában. Európa, Budapest, 2004, 264 oldal)

Esőemberek és atípusos autisták

Az autizmust az 1910-es években definiálták először, mint a skizofréneknek azt a tünetét, amikor szélsőségesen elzárkóznak a világtól, és különbejáratú univerzumukba senkit sem engednek be. Az emberek többsége valószínűleg még nem találkozott autistával. Vagy találkozott, csak nem tudta a másikról, hogy autista. Nem tudta, mert nem szólította meg a másikat. Nem szólította meg, mert esetleg neki is kommunikációs nehézségei vannak, s bizonyos helyzetekben inkább a hallgatást választja. Ebben az esetben ő is atípusos autista.

Az Esőember c. filmben Dustin Hoffman egy olyan autistát alakít, akit a szakirodalom „autisztikus savant”-nak nevez, vagyis aki valamiben (többnyire matematikában vagy rajzban) kiugróan tehetséges. Ez azonban ritka kivétel. Autistának lenni nem romantikus élettörténet. Tájainkon még kevésbé, mint Nyugat-Európában. Egy társadalom érettségét az is jelzi, hol húzza meg a határokat normalitás és nem-normalitás között. Márpedig autistának lenni még ma is stigmát jelent. (gj)