Az alternatív valóság filmje

Ridley szerint az Elfújta a szél olyan káros sztereotípiák alapján mutatja be a színes bőrű embereket, hogy az mai szemmel nézve már vállalhatatlan – főleg, ha bármiféle magyarázat, előszó, tájékoztató felirat nélkül kínálja egy vezető csatorna. Ezek után olyannyira megugrott az érdeklődés az 1939-es film iránt, hogy az összes létező platformon listavezető lett. Úgy tűnik, most mindenki újra akarja nézni. Mi is ezt tettük. 
A szuperprodukció alapjául szolgáló regény az első igazi bestseller volt: 30 millió példányban kelt el 40 nyelven. A filmet addig sosem látott technikai színvonalon, hatalmas költségvetéssel forgatták az 1930-as évek végén, azaz három emberöltővel a polgárháború után. Már a munkálatok alatt felmerült, hogy finomítsanak a regényben képviselt nézeteken. Margaret Mitchell ugyanis nyíltan dicsőítette a rabszolgatartó déli konföderációt, ami nem számított politikailag korrekt álláspontnak, bár kétségtelen, hogy jelen volt az akkori társadalomban valamiféle nosztalgikus, revizionista igény. 
A finomítás egész jól sikerült, legalábbis kihagyták a filmből az ilyen mondatokat: „A szabad néger kutyát sem ér... dolgoznak egy-két napig, aztán lustálkodnak, míg el nem költik a pénzüket... milyen ostobaság volt őket felszabadítani. [...] Ha pedig az ember csak egyszer is rájuk förmed, vagy üt egyet a hátuk közepére, jön a Felszabadítottak Irodája, és olyan lármát csap, hogy... [...] egy jó verés a legtöbbnek csak használna”. Így vélekedik a főszereplő Scarlett O’Hara, aki sokak számára a mai napig a női emancipáció megtestesítője. 
A georgiai birtokon dolgozó feketék láthatóan elégedettek sorsukkal, nem lázongnak, nem akarnak szökni. Szolgálatkészek, kedvesek, semmiféle fizikai bántalmazás nem éri őket – érdemes összehasonlítani ezeket a jeleneteket a 12 év rabszolgaság véres, horrorisztikus képsoraival. A Mammy nevű dajka például olyan, mint egy sima házvezetőnő, sőt még némi tisztelet is övezi. Az első részben folyamatosan okítja az úrilányokat arra, hogy mit illik és mit nem. Ragaszkodik az ősi rendhez, egyáltalán nem vágyik rá, hogy a jenkik felszabadítsák, sőt ugyanolyan haramiáknak tartja őket, mint a gazdái. Vagyis azt sugallja, hogy a feketék valóban alsóbbrendűek, ez a világ így kerek. Scarlett szereti is őt a maga módján, a regényben ez így szerepel: „Mammy jóságos fekete arcán a majmok kifejezhetetlen, titokzatos szomorúsága”. (Érdekes adalék, hogy a dajkát játszó Hattie McDaniel első színes bőrű női mellékszereplőként kapott Oscar-díjat, a film premierjén azonban nem vehetett részt – természetesen a bőrszíne miatt. És sajnos valószínű, hogy húsz évvel később sem engedték volna be a fehérekkel együtt a moziterembe.)
Kétségtelen, hogy Victor Fleming rendező hamisan idilli világként mutatja be a polgárháború előtti rabszolgatartó konföderációt. Azt az időszakot, amely a film bemutatásakor körülbelül ugyanolyan messze volt az akkori amerikaiaktól, mint tőlünk most a második világháború. Nyilván nem térhetett el túlságosan a regénytől, másrészt a fekete szereplők nála olyan gyámoltalan egyedek, akik nem képesek önálló döntéseket hozni, és nem is boldogulnának gazdáik nélkül. 
A filmmel az a legnagyobb gond, hogy elferdíti az amerikai történelem talán legfontosabb korszakát. Észak és Dél ellentétét egy jól működő világ szétdúlására tett sikeres kísérletnek állítja be. És ennek fényében az 1863-as gettysburgi csata az északi agresszorok győzelmét és a tulajdonukat védő déliek vereségét, az ősi értékek pusztulását jelenti. Ráadásul mindez egy szerelmi történet háttereként zajlik, a szempilla-rebegtetés, a szemkápráztató jelmezek és a tökéletes sminkek sokkal hangsúlyosabbak, mint a társadalmi háttér. Ezért a történelmi tények erdejében kevésbé otthonosan mozgó néző a körítést is a mese részének tekinti, illetve nem tűnik fel neki, hogy „alternatív valóságot” lát. 
Igazat kell adnunk John Ridley-nek, aki azt üzente a Warner illetékeseinek, hogy bár nehéz döntés kivenni egy klasszikus filmet a streamingkínálatból, nekik még mindig könnyebb dolguk van, mint neki, amikor a gyerekei elkéredzkednek tőle a tüntetésekre. És ha már a címben Donald Trump híres kifejezését használtuk, álljon itt beteg poénként, hogy a minden területen szakértőnek számító amerikai elnök idén csalódottan fogadta a Élősködők című koreai film Oscar-díját. A gála után azt twittelte ki, hogy szerinte ma is inkább olyan filmek érdemelnének Oscart, mint az Elfújta a szél. Inkább nem akarjuk tudni, mire célzott.