Az akasztott ember kötele

Az első ciklus A tizenharmadik oldal címet viseli, öt szatirikus hangvételű novella kapott benne helyet. Ezen írások, hangvételük-tematikájuk alapján valamelyest az előző, A hetedik című kötet folytatásának tűnnek, ám ez nem szükségképpen tekinthető pozitívumnak, hisz A hetedik – legnagyobb hibájával, a riportszerűséggel együtt is – egy jól szerkesztett, kompakt struktúra, a realizmus – kissé talán már ódon – igényével fellépő, életszagú, durva, megrázó történetekkel, melyek egy bizonyos korosztály számára nagy valószínűséggel kordokumentumként olvasód(hat)nak. A tizenharmadik oldal történetei nem versenyezhetnek ezekkel. A címadó írás egy prózaíró vesszőfutásáról szól, melynek terepe a csehszlovákiai magyar folyóirat-struktúra, természetesen jól felismerhető módon. Ahogy a többi utalás is eléggé egyértelműen dekódolható. A referencialitás igényével fellépő olvasat esetén – mindennemű elméleti fejtegetést mellőzve – a humor forrásául az kellene, hogy szolgáljon, hogy a Gyertyát azonosítom a fáklyával, ha tájékozott vagyok, esetleg még azt is tudom, ki volt az irodalmi szerkesztő, s jót röhögök rajta. Ez azonban nem történik meg, s ha elvetjük a referencialitással operáló olvasatot, tehát nem akarjuk meghatározni, mely lap főszerkesztője az, akinek a regényében örvénylik az idő, akkor sem fog mosolyra állni a szánk. Mert mi poénosat találunk abban, hogy egy író minden írásának 13. oldalát elrontja? Ráadásul ez a kényszeres „tizenhármazás” idővel önmaga paródiájába megy át. Ugyanúgy eléggé „gyér” sztori, hogy valaki utálja a törököket, mert a nagynénje lányát egy török „eladta egy kupiba”.

A Kolbászok az átkosban című írás alapötlete jó, de a szöveg erőtlen, s – mint Ardamica Ferenc írásainak jó részében – kiszámítható a vége. A szerző itt a „létező szocializmus” bevásárlóturizmusának döf oda egyet, sejthető, előrelátható poénokkal, melyeket a „több nap, mint kolbász” kapitális közhelye méltó módon koronáz meg zárómondatként.

A Záróra előtt című cikluszáró írás, mely mellőzi a görcsös, verítékszagú poénokat, lehet, hogy inkább már a következő, a kötetcímmel megegyező címet viselő ciklusba kívánkozna, melyben a megnyomorított, tönkretett, félresikeredett életeké a főszerep.

Éppen azért az olvasó nehezen tud bármit is kezdeni e ciklus első darabjával, mely a Zorán köszöntése címet viseli, s helyenként leginkább expresszionista szabadvershez hasonlít. Ez az írás teljesen idegen nemcsak a jelen ciklus, hanem a kötet valamennyi szövegétől, nehezen érthető, milyen szerkesztői intenció nyomán kaphatott itt helyet.

A Sarokban és a Dodó és Dodóka című írásokban a testi fogyatékosság tematizálódik, anélkül, hogy a szerző bármi újat mondana erről az állapotról. Azt, hogy impotensen, tolószékhez kötve élni elég szar lehet, Ardamica Ferenc novellája nélkül is sejtem. A Sarokban című írásban pedig a „szövegből nem jön le”, hogy Attila utálja a műlábát, akkor meg minek az egész felhajtás?!

Az Irodalmi légkör konfliktust okozó bekapcsolt magnója hadd ne mondjam, mennyire avítt ötlet. Amióta magnó van a világon, számos papírfedeles krimi és szappanopera választotta konfliktusgenerátorául a „véletlenül” bekapcsolva felejtett, felvételre állított magnetofont. Ezekhez képest az Irodalmi légkör az ég adta világon semmi nóvummal nem szolgál.

A Ballada a közös fogkeféről valóban balladai elemeket használ fel; a szakítás után egy évtizeddel mi értelme lehet egy „utólagos” magyarázatnak, okfejtésnek? A háttérben természetesen emberi tragédia – a narrátor szájüregrákja – áll. De ez a zárómondat egyáltalán nincs előkészítve, így csak meghökkentő. Na és akkor mi van? – mondhatnánk.

A kötet- és cikluscímadó Az akasztott ember kötele című írástól – ha már ennyire kitüntetett helyzetben van – azt várná az olvasó, hogy ez valami nagyon erős írás lesz. Helyette kapunk egy teljesen „szokványos” házasságtörési sztorit, mely – éppen az akasztás motívumának olykor már erőltetett hangsúlyozása miatt – nagyon is sejthető, hogyan fog befejeződni. ĺgy az olvasó legfeljebb azt konstatálhatja: aha, tudtam, hogy ez lesz. Hát, ez nem valami nagy olvasói kaland…

A Panoptikum című ciklus – melyben a szerző (egyébként ötletes) áltörténelmi írásokkal áll elő – szintén problematikus: hogy kerül Ady Endre és Petőfi Sándor mellé Báthory Erzsébet? Egyébként pedig Ady vérbaja, a Petőfi házassága körüli bonyodalmak, valamint a csejtei vár foglyának S/M-szórakozásai szinte közhelyszerűen, talán a középiskolai tananyag szintjén ismertek, s a szerző megint csak nem helyezi ezeket új megvilágításba.

Ilyen az egész kötet is: csontig lerágott témák, közhelyek, az első oldal után nyilvánvaló befejezéssel. A „piszokul felhergelt” olvasó pedig csak áll az ardamicai „görbe tükör előtt”, s azon gondolkodik: adjon-e még egy újraolvasásnyi esélyt a könyvnek, vagy holnap délután inkább valami mást olvasson.

(Ardamica Ferenc: Az akasztott ember kötele, Plectrum, 2001)