Az akáclombos város aranykora

A mai Rimaszombatban mi emlékeztet a századforduló Rimaszombatjára? Mit sikerült megőrizni belőle, és mi az, amiért nagy kár, hogy eltűnt?Óriási szerencse, hogy a két tér, a Fő tér és a Tompa tér épségben megmaradt, és a szocialista városrombolás elkerülte. Van olyan város, ahol még ezt is eltüntették. Ami viszont felmérhetetlen károkat okozott a város kulturális arculatában, és örökre megbélyegezte a várost negatív értelemben, az az, hogy felszámolták a régi köztemetőt (a maival szemben álló park), ahol pont a város 19. században élt polgári értelmisége nyugszik. A sírköveket eltávolították, a csontokat viszont otthagyták. A mai napig odalent nyugszik jeltelenül Fábry János, Tóth Béla, Kalla Mihály és sorolhatnánk tovább. Visszaemlékezések alapján nagyjából be tudjuk határolni, hol állt a sírkövük. További negatívum, hogy elbontották a zsinagógát, pedig ma semmi nincs a helyén, tehát gyakorlatilag nem is volt útban. Elbontották a kishonti kerület székházát is, ebből az eltúrás során legalább a címert és az erkély kovácsoltvas darabjait sikerült megmentenie a múzeumnak. S akkor még nem esett szó komplett városrészek eltüntetéséről. Sokatmondó az egykori korcsolyapavilon sorsa is, ma garázssorok közé szorítva áll üresen, egy letűnt kort hirdetve.  Mit lehetne tenni a régi építészeti értékek megőrzéséért?El lehetne gondolkodni azon, hogyan lehetne minden egyes régi háznak védettséget szerezni, hogy ne jusson arra a sorsra, mint a város legrégebbi lakóháza a Cukorgyári utcában, amely a 18. században épült, és tavaly lebontották. Vannak dolgok, amin már nem lehet változtatni, mert kialakult a város szocialista arculata, de ezt is fel lehetne dobni: például elhelyezni üvegalapon képeket a régi utcákról, és ha az ember ránézne, akkor az a régi kép szinte belevetítődne a mai utcaképbe. Külföldön vannak ilyen építészeti megoldások. Vagy emléktáblákat is ki lehetne rakni: ezt az utcát ekkor és ekkor így hívták, így nézett ki valamikor. Többször megjegyzi a könyvében, hogy a századfordulón Rimaszombatnak elég konzervatív lakossága volt, amely elutasította a vasutat, a villanyvilágítást, a mozit, először minden újdonságot idegenkedve nézett.Rimaszombat most azért van ilyen helyzetben, mert a 19. században a modernitást és az ipart rezervával kezelték. A száz–százhúsz évvel ezelőtt élt polgárnak fontosabb volt a tisztaság, a rend, a béke, a nyugalom, a megszokottság. Azzal, hogy Rimaszombat nem a vasúti fő vonal mellett található, gyakorlatilag el lett vágva a fejlődéstől, máig egyfajta visszamaradás tapasztalható. Ellenpéldának említhetem Losoncot: a nagyobb méretű katonai laktanya ott épült ki, mert Rimaszombat a nők erkölcsi tisztasága miatt elutasította. Losoncon lett kiépítve a vasúti központ is, a vasgyár pedig Nyustya-Likéren. Amíg Rimaszombatban bevezették a telefont, a villanyvilágítást, az tíz éves procedúra volt. A vármegyei közkórház felépülésére negyven évig gyűlt a pénz. Rimaszombatnak megyeszékhely lévén volt egy státusza, de konzervatív nézeteket vallott, és ennek a levét isszuk most.  Az idézett újságcikkek alapján azonban a város már akkor is sok kritikát kapott. Rengeteg volt a panasz a városra, hogy nincs azon a színvonalon, amilyenen egy megyeszékhelynek lennie kell. Nemcsak az ipar terén, hanem a társasági életben is megmutatkozik ez a hiány. Nem tudtak például megtartani egy színjátszókört. Háromszor-négyszer nekifutottak, megalapították, abbamaradt. A daloskör 1896-ban első helyet ért el a millenniumi dalversenyen, de hét–nyolc év múlva jött a stagnálás és a vég. Sokszor találkozok olyan véleményekkel, hogy ma nincs semmi a városban, nem lehet sehová menni, régen, bezzeg, mennyi minden volt. Csakhogy régen is voltak ilyen problémák: lásd színjátszás, daloskör. Lehet nosztalgikusan nézni arra a korszakra, a boldog békeidőkre, az aranykorra, de nem szabad csak a szépet látnunk. Akkor is voltak gondok, ahogy most is megvan a városnak a szép és a csúnya oldala. Van egyéb párhuzam is az akkori és a mostani Rimaszombat között?Ez a kettő a leglényegesebb. A társas élet és az ipar fejlődése. 1901-ben megalapították a konzervgyárat. Mi van most Rimaszombatban? Az az egy konzervgyár. Szinte mindent elvittek innen.  S mi az, amire joggal lehet nosztalgiával visszatekinteni?A társasági események hangulata. A felvonulások, ünnepek, fáklyásmenetek, gimnazista majálisok, mikor dobszóra, énekelve mentek ki Szabadkára... Nem beszélve a bálokról. Olyanokat lehetett olvasni a sajtóban, hogy 200 pár sorakozott fel a francia négyesre, vagy reggel ötig ropták a csárdásokat, úgy, hogy megpuhult a keményített inggallér is... Ezt a hangulatot szívesen visszahoznám. Egy-egy szezonban nagyon sok táncos est volt, mára ezek száma jóval megcsappant. Voltak például mindenféle színes bálok, amikor egy előre meghatározott színt viselt minden nő. Nem sablonosan, sematikusan ünnepeltek, mindig igyekeztek valahogy újítani. Olyan programok voltak a társasági élet palettáján, hogy a mai ember el is csodálkozik rajta. Színes bálok? Ugyan már! Most mindenki azt pásztázza, nehogy szembejöjjön vele egy hasonló ruha.  Könyvében arról is beszámol, hogy sok jótékonysági est is volt a városban, s nemcsak a környékbeli rászorulóknak, hanem akár még egy olaszországi földrengés áldozatainak is gyűjtöttek. Rimaszombat szeretett bekapcsolódni az országos gyűjtésekbe, nehogy már lemaradjon ilyesmiről! Meg kell említeni azt is, hogy a nőknek a háztartás mellett az egyedüli lehetőségük tényleg a jótékonykodás volt. Bizonyosfajta presztízskérdésnek is számított ez, a jótékonysági egyletekben a vezető pozíciókat többnyire a megyebeli és városi tisztviselők feleségei töltötték be. De hogy aztán az ilyen gyűjtéseknél mennyit számított a presztízs, és mennyit a tényleges jóindulat, azt már nem lehet kideríteni. A korszak óriási problémája, hogy már nincsenek tanúk. Az egyedüli források a sajtótermékek, korabeli szórólapok, esetleg naplók, feljegyzések, családi albumok, levéltári anyagok. Mi volt az, ami leginkább meglepte a kutatás során? Ferenczy István sorsa. Nem értem, miért nem tett semmit a város azért, hogy egyrészt valahogy megjelölje Ferenczy jeltelen sírját, ami a köztemetőben volt, s hogy miért hagyta kimenni a Ferenczy-hagyatékot, ami itt volt Rimaszombatban. Ládástól mentek a művek a Szépművészeti Múzeumba, holott akkor nekünk már volt itt egy múzeumunk, hiszen 1882-ben megalakult a Gömörmegyei Múzeum.  Ferenczy István a város szülötte, aki Rimaszombatban is halt meg. Közvetlenül a forradalom kitörése előtt, 1847-ben tért haza mint bukott művész, és itt is élt 1856-ban bekövetkezett haláláig. A magyar klasszicista szobrászat megteremtőjéről beszélünk, és érthetetlen számomra, miért hagyták az egész kultuszát elenyészni. Tompának mai napig megvan a kultusza, Ferenczynek viszont nem, pedig utca volt róla elnevezve, a mai Daxner utca. A szülőháza már nincs meg, a műhelye sem, a református templomon elhelyezett mellszobron és az ottani sírkamrán kívül semmi nem utal a városban Ferenczyre. Sem utcanév, sem tér, sem intézmény. Közben pedig a városunkban van egy Tompa Mihály Református Gimnázium és egy Tompa Mihály Alapiskola. Illene már az egyiket Ferenczyre átnevezni. De a Nyugat-lakótelepi másik magyar alapiskolát, ami rövid ideig létezett külön igazgatósággal, Ferenczy István Alapiskolának hívták.Hívták. Az a baj, hogy -ták! Most már minden csak Tompáról szól. Van egy Tompa terünk, két Tompa-iskola, egy Tompa Mihály Könyvesbolt, a Tompa Mihály Vers- és Prózamondó Verseny... Az alapiskolások számára ugyan rendeznek egy Ferenczy István Képzőművészeti Versenyt, de nincs utcája, tere, nincs róla elnevezve intézmény. Tompának kezdettől fogva nagy kultusza volt Rimaszombatban?Igen. 1917-ben, születésének századik évfordulójára kétnapos ünnepséget is szerveztek, Jászai Mari is ellátogatott a városunkba. Kultusza volt Blaha Lujzának is, amikor a századfordulón eljött ide fellépni, óriási éljenző tömeg fogadta. De Ferenczyt még halála után is kísérti a sorsa. Bukott művész volt, aki főművét, a Mátyás-emlékművet mérgében és dühében a Dunába dobta... Aztán hazajött szülővárosába, itt pedig a helyiek nem ápolják az emlékét, és a mai napig semmi nem utal rá. Ha valaki nem tudja, mit kell nézni, úgy megy el a főtéri sarok mellett, hogy azt sem tudja, ki van ott eltemetve. Nekem ez óriási szívfájdalmam. 2012-ben ezért is készítettem el a Ferenczy-kiállítást születésének 220. évfordulójára. A város és a megye egykori elöljárói közül ki az, aki leginkább figyelemre érdemes?Egy embert nem lehet kiemelni. Könyvemben a közigazgatás képviselőit, főispánokat, alispánokat és a város polgármestereit 1848-tól taglalom egészen 1918-ig. Mindenki nevéhez fűződik valami, még Nagy Ferencéhez is, aki csak pár hónapig volt polgármester, mert nem sokkal a megválasztása után meg is halt, hiszen a konzervgyár akkor alakult meg. Nem feltétlenül években kell mérni az érdemeket. Szabó György, a város Gyuri bácsija harminc évig volt polgármester, sok minden fűződik hozzá, de a konzervgyár az utódjához, Nagy Ferenchez kapcsolódik. Kevesen tudják, hogy a mai városi köztemetőben két polgármesterünk sírja is megtalálható, Káposztás Józsefé és Kovács Lászlóé, valamint Lukács Géza alispán és főispán végső nyughelye.  Ezekről az emberekről a város népe már nem is tud szinte semmit.Ez így van, és ez is motivált arra, hogy megjelenjen ez a könyv. Eredetileg rigorózus munkának indult, de annyi anyag összegyűlt, hogy már túllépte a doktori munka kereteit. Rájöttem, hogy a kiegyezés korszaka 1867-től 1918-ig Rimaszombat történetéből nincs feldolgozva, és hiányzik a regionális könyvespolcról. Pedig erről tudni kellene. A rimaszombatiaknak főleg, de a környék lakosságának is. Rimaszombat mint megyeszékhely ugyanis az egész megyét érintő kérdésekben döntött.  Lesz folytatása a könyvnek?A békebeli Rimaszombat témáját lezártnak tartom ezzel a könyvvel, ami 1914-gyel befejeződik. Szándékosan nincs benne az első világháború, mert tervben van a könyv folytatása, amely csak az első világháborút taglalja. Lehet, hogy sokaknak úgy tűnik, túlzás egy egész könyvet szentelni annak a négy évnek, hiszen itt nem volt front. De a városra kihatott a háború, óriási rekvirálások voltak, jótékonysági gyűjtések zajlottak, nem voltak bálok, mint a békebeli időkben, a táncpróbák is két éven át stagnáltak. Nagyon is lehetett érezni a frontot. Ha nem voltak is itt harcok, a háború nagyon is rányomta a bélyegét a mindennapi életre. 1917-ben be kellett vezetni a hadikenyeret meg a hadikávét. Kevés volt a liszt, ezért a lisztet vegyítették kukoricaliszttel, bevezették a fejadagokat és a jegyrendszert. Az a társas élet, ami 1914 előtt volt, az felismerhetetlenül megváltozott. A férfiak folyamatosan vonultak be, az iskolapadból egyenesen a frontra. Ez nagyon nagy törés volt a város életében. Erről szeretnék írni a második kötetben. A békebeli élethez pedig úgy térek vissza, hogy egy következő tervezett tanulmányban a fürdőkkel foglalkozom. Nemcsak Rimaszombat, hanem egész Gömör vármegye fürdőiről, az ottani társas életről írok. Ez ma is nagyon aktuális, hiszen ma óriási divat a wellness-hétvége, a régi korokban pedig a fürdő volt a wellness. Nemcsak gyógyulni jártak oda, hanem üdülni, férjhez adni a lányokat… Most ezen a két projekten dolgozom egyszerre.  Az első világháborúról a Gömör-Kishonti Múzeumban is készített egy kiállítást, amely szeptember végéig tekinthető meg. Lassan öt éve dolgozom a Gömör-Kishonti Múzemumban mint történész-muzeológus, de nem szeretem, ha összevonják azt a Kerényi Évát, aki írogat, meg azt, aki kiállítást csinál, és a múzeumban dolgozik, bár természetesen a két halmaznak van egy metszete. Ilyen az első világháború. A háborús témában van valami misztika, ami megfogott. El is kezdtem az első világháborús relikviák gyűjtését. A második világháborúnak van hagyománya, 48/49-nek is, de az első világháborúnak nincs. Senki nem veszi észre a Fő téren az első világháború áldozatainak emlékművét, és ez nagyon nagy baj. Ha tudnak is róla valamit, csak annyit, hogy valamikor rajta volt Horthy fiának a neve. Három oszlopban olvasható az áldozatok neve, legfelül az áll, In memoriam, de az, hogy „A hazáért”, már le van kaparva, alatta meg van egy nagy fehér sáv üresen. Ott vitéz nagybányai Horthy István neve állt, aki 1942-ben repülőbalesetben életét vesztette, és abban az évben adták át az emlékművet. Az ő nevét 1945-ben tüntették el az emlékműről. A várost járó emberek úgy mennek el az előtt az emlékmű előtt, mint Ferenczy mellszobra előtt. Ezért is érdekel ez a téma. Vannak agyonrágott témák, amelyekről millió cikk jelenik meg, én próbálom az elfeledett témákat megkeresni.