Az a titokzatos mennyei epizód

De hát a kritikának nem csak az a feladata, hogy már elvileg szinte mindenki által láthatott műalkotást –esetünkben egy eredetileg három szereplős kamaradarab sajátos dramaturgiai-rendezői elképzelés alapján megvalósított színpdi adaptációját- méltasson vagy marasztaljon el a műbíráló, hanem az is, hogy felkészítse, mintegy „útba igazítsa” azokat az érdeklődőket is, akik majd csak ezután tekintik, hallgatják meg azt.

A bemutatót volt alkalmam nekem is megnéznem. Aztán vártam. Vártam. Vártam. A hallgatás oka Fabó Tibor színművésznek a bemutató napján éppen kulmináló, majd visszatérő és (színházi viszonylatban eléggé) hosszan tartó betegsége volt. Úgy véltem, s mára ez a véleményem csak megerősödött, hogy a tisztesség azt kívánja, hogy mielőtt megírom, amit az előadásról gondolok, megvárom, a főszereplő egészségesen játssza el a szerepet.               

Ezzel együtt mindenképpen szólni kell arról a szinte heroikus küzdelemről, amellyel a Seress Rezsőt alakító színész végigjátszotta a bemutató előadást. Hozzá kell tenni, hogy szakmailag még így is értékelhető, sőt dicséretes művészi teljesítményt nyújtott. Mégis kínos volt, hogy a színház ízlésesen felújított (és kényelmes székekkel ellátott) nézőterének harmadik sora közepén ülve arra gondoltam néha, hogy ’istenem, rögtön elmegy a hangja, teljesen’ vagy, hogy  ’mindjárt elájul’. Az ilyesmi kétségtelenül le tud vonni a „cefet” egészségi állapot miatt amúgy sem százszálékos színpadi jelenlét hatásfokából; ám aki még ebben az állapotban is el tudja érni, hogy közben összeszorul a nézői torok, párás lesz a nagyérdeműi tekintet és kis híján könnycsepp  jelenik meg  még az ilyen vén színházi rókaszem sarkában is, mint amilyen jelen sorok írója, az nagyon tud valamit. Ehhez kétség nem fér. Az azonban már meggondolandó koncepció-beli lépés-sorozat következménye, hogy az utóbbi évadok szinte összes fő-, cím- és jelentős szerepeit vele játszatták el. Köztük olyanokat is, amelyektől még a rendezői „antikoncepció” alapos gyanúja ellenére is minimum felkaptam színháznézői tekintetem Ezek közül való Kolhas Mihály az Egy lócsiszár virágvasárnapjában vagy a Csárdáskirálynő Bónija. Ez persze nem azt jelenti, hogy Fabó kisebb művészi hittel és szakmai alapossággal játszotta volna ezeket az alakokat, csak az alkati ellentmondások nem minden esetben feledtethetőek a művészi-szakmai  minőséggel.

Visszatérve jelen írásunk tárgyához: három hétnyi kihagyás után következett egy újabb előadás, amelyet –mint jeleztem volt- már csakazértis elmentem megnézni; tisztesség ne essék, ha már egyszer írni akarok róla, lássam egészségügyileg összeszedettebben is. Ráadásul már a bemutatón megszerettem a rendezői elgondolást. Várakozásomban nem csalódtam: Fabó Tibor valóban jobb volt, mint a bemutatón, de az előadás nem. A bemutatót követő kényszerszünet miatt alaposan szétesett.  Az első rész kezdete mintegy fél órán át erőtlen volt. Mert pontos rendezői koncepció ide, mindent összefogó koreográfia oda, azt a kohéziót, ami ehhez a szigorú csapatjátékhoz kell, csakis magas hőfokon izzó átéléssel, egymásra-érzéssel és –figyeléssel lehet jól eljátszani. És: érdemes jól eljátszani, mert nagyon jó kis előadás ez – ahogy mondani szokás. Nem „furcsa” és nem, is  a „tudod, olyan érdekes” fajtából való, hanem jó. Pontos, átgondolt, tiszta és emberi egyben. Poézissá nemesített közhely. Meg eladható, meg szerethető is.

Ha egy-egy évadban lesz két-három ilyen előadás, akkor nem kell attól tartania  színháznak, hogy a közönsége elpártol tőle. Vagy ha mégis megteszi, annak más okai lennének…


2.
Lévay Adina, a színház új művészeti vezető-főrendezője, aki a jelen írásunk tárgyát képező Szomorú vasárnapot rendezte, a szó szoros értelmében ugyan nem új arc a szlovákiai magyar hivatásos színházi életben. Valamelyest és másfelől azonban mégis az, hiszen korábban két nagyon jó és egyben egyéni  előadást készített már a Jókai Színház stúdiószínpadán. Közülük is különösen az Anyám azt mondta, hogy ne! című izzott olyan hőfokon, hogy még a legszőrösszívűbb színházlátogató is rácsodálkozhatott, mire képesek ennek a színháznak művészei akkor, ha értő és avatott kezek vezetik őket, ha a ’szellem napvilága ragyogja be’ a játékteret és nem rutinprofizmus lehangolóan unalmas félhomálya szürkít el mindent; sokszor még a reflektorok izzó fényét is, hiszen a fantáziátlan erőlködés, vagy a hányaveti magabiztosság nagyon tud ártani ebben a műfajban. (Mint ahogy történt az az előző művészeti vezető zajos csinnadrattával történt érkezése és csendes, a felvidéki színházi életből, mondhatni, kiosonó távozása között. A megélt kudarcáért ráadásul olyan hangon és hangnemben hibáztatja a színház ünnepi műsorfüzetében szinte az egész várost, hogy az minden lokálpatrióta lelkében ’bicskanyitogatásra’ adott okot. Szerencsére ez mára a múlt része lett.)

Most viszont úgy tűnik fel, hogy ismét egy izgalmas színházi periódus elé nézünk. Ennek a reménynek enged teret a most látott előadás is.

3.
Seress Rezső Spitzer Rudi néven látta meg a napvilágot 1889-ben, Budapesten. A Teremtő 79 évet szabott ki számára e földi létben. Miután igen korán abbahagyta az iskolát, egy vándortársulathoz szegődött. Megigézték őt egy Röck Hédi nevű légtornásznő ellenállhatatlan bájai. Komárom mellett járt már a társulat, amikor Seress beállt közéjük, hogy ő is légtornász legyen. Anyja határozott tiltakozása ellenére is a cirkusz mellett döntött, mígnem egy alkalommal, amikor éppen Vecsésen szerepelt a cirkusz, lezuhant a trapézról. Szinte csodával határos módon életben maradt, de a cirkusztól meg kellett válnia. Az akkor már híres pesti színész, Bilicsi Tivadar ajánlására jelentkezett Rákosi Szidi magán-színitanodájába, ahonnét a Műszinkörhöz került. Kis híján egy évtizedig koptatta itt a deszkákat és a színfalak mögött (később pedig az előadások műsorszámaként) egy öreg zongorát. A kottát ugyan nem ismerte, de zseniális tehetsége folytén 1925-ben egy csapásra népszerűvé vált a Még egy éjszaka című dalával. A világsikert azonban a Szomorú vasárnap hozta meg számára. Mindössze élni nem tudott vagy nem akart vele.

Az előadás a Kispipa vendéglő mennyei helyszínén játszódik, ahol a zseniális zeneszerző újrapergő emlék-életének vagy élet-emlékeinek válunk részeseivé. Ezt a szívszorítóan valóság-álom-poézis kavalkádot Holocsy Krisztina, Ollé Erik, Balaskó Edit, Germán Zille, Manasnes István és Pille Tamás varázsolják elénk. A felcsendülő melódiákat Szilassy Nelli játssza csodálatos átéléssel és a hibátlan profizmus érezhető magabiztosságával. Gadus Erika letisztultan költői díszletében és jelmezeiben minden mozzanat tisztán hat és pontosan olvasható még az ilyen lírai színházat ritkán látó néző számára is. A Müller Péter darabját átdolgozó Vinkó József és Varga Emese dramaturg alapos munkát végeztek; az eredetihez képest  jelentős hangsúly-eltolódások mindenképpen hasznára váltak az előadásnak, mint ahogy Krámer György nagyszerűen kigondolt és a játszók mozgásskálájának határaihoz igazított koreográfiája is. (Kiss Péntek József)