Asszonyi sors, betűbe zárva

Márainé Matzner Ilona 1948-tól 1979-ig írt naplója Betűbe zárva címmel a Helikon Kiadó gondozásában jelent meg két vaskos kötetben, Ötvös Anna kassai történész lábjegyzeteivel. A hatalmas szövegfolyam nem irodalmi mű, Lolának soha nem voltak ilyen ambíciói. Csak legyezte a mindennapok történéseit: hová utaztak, miből és hogyan éltek, mit ettek – vagy épp mikor maradtak éhen. Mindezt tárgyilagosan, ritkán teret adva az érzelmeinek. Vagy ha mégis, akkor csak a férjével kapcsolatban, akit mindenben követett és akiben feltétel nélkül megbízott. Naplójában többször is leírta: „én nem akarok mást, mint amit Ő akar”. Márai, a férj végig a nagybetűs Ő marad a bejegyzésekben, Lola egyszer sem írja le a nevét.

Az sem derül ki, tudta-e Márai, hogy a felesége naplót ír, ahogy ő is. Az író 1986-ban jegyezte le, hogy álmában kapott üzenetet elhunyt feleségétől: „Te másoknak írtad a naplót, én neked.” Ekkor keresi meg a hajóládában az asszony 1948-tól, 27 éves korától írott bejegyzéseit, és elkezdi olvasni ezeket. Az időutazás olyan érzés számára, mintha minden nap kapna Lolától egy levelet, és számunkra is olyan lehet. Bejárhatjuk a Márai házaspárral Nápolyt, New Yorkot, és Lola visszaemlékezésein keresztül Kassát, Berlint, Párizst, Budapestet is.

Az emigrációban írt naplójegyzetekben Lola a filléres megélhetési gondokról, férje borba fojtott honvágyáról is beszámol, leírja, hogy annyit dolgoznak, „mint két kuli”, Sándor az íróasztal mellett, ő pedig egy porcelánboltban eladóként. Egyetlen örömük a fogadott fiuk Jánoska: „1948. IX. 17. Este János fürdetése, vacsora mindkettőjüknek. János lefektetése. (Zsebkendőmosás.) Együtt Lejlával hármasban Bavariába – borozás (nem Óbuda!). A falon Kelen és Derso emlékei kísértenek. Haza Lejlával, az alvó Jánost nézzük, csodálkozik, hogy így szeretem, mikor nem is az enyém! (Milyen keveset tudnak az emberek a szeretetről és szeretetvágyról.)”

Az emigránslét hányattatásai között Lola számára a biztos pont mindvégig Márai. Egy 1951-es bejegyzésben így emlékszik vissza megismerkedésükre: „1951. X. 2. Szerelem = a cigarettacsikkeket nem dobtam ki utána, mikor elutazott. Reggel megláttam, összeszedtem a hamutartóban! Egyenként szívom el, a szája, a keze nyoma!” 

Több mint húsz évvel később a házasságkötésük ötvenedik évfordulóját ünneplik Bécsben: „1973. IV. 17. Ez »félszázados« évforduló! Isten segítsen tovább! Szobában reggeli, minden finom és jó, mint a régi életünkben. Hálaérzés. De. Stefanskirchébe! Peterskirchébe. Jeges szél, téli hideg. Ő kis kabátban nem fázik (remélem, meg nem fázik). Lesétálás Burgba. (Múzeum ma zárva.) A királyi lakosztályok! Ferenc József, Erzsébet szobái, emlékei, a kívülről fűthető kályhák. Megéltük őket mint gyerekek! Most: mint múzeumot. Ebéd a Burg vendéglőben (tradícióból). Nagyon mérsékelt, a tegnapi kitűnő »beisli« nyomába se jön. Elhamarkodtuk. Ő megette a nyúlgerincet áfonyával! A vágy szebb volt, mint a beteljesülés. Remélem, meg nem ártott. Minden diétát felfüggesztett, mindent eszik, sok kávét és még több cigarettát! Haragszik, ha szólok. Többet nem szólok, úgyse használ, ha szólok! Megtaláljuk »Demel«-t a Kohlmarkton, a bécsi »Gerbeaud«-t. Csokoládé és tejszínhab, mignon és libamáj aszpikban. Ez is vágy volt! Ebéd után mégsem lehet libamájat enni! […] Lezajlott az arany, 50 éves.

Hálaérzés.” Ami e között volt, az csupa önfeláldozó munkával, bölcs hallgatással, megbocsátó szeretettel lebírt nehézség. Egy asszonyi sors, betűbe zárva.

A szerző a Vasárnap munkatársa