Árkádia, Árkádia!

A megszállottság csodákra képes, főként, ha a nyelv iránti poétikus fogékonyságból fakad. Száz Pál Arcadia című kötete két irodalomtörténeti korszak nyelvét is képes belakni: Balassi korának pásztorvilága kopírozódik egybe Csokonai Árkádiájának költői domborzattanával. Csokonai Csókok című töredékes regénykezdeménye mintha új erőre kapott volna, a Balassi-életrajz költői tényekre szorítkozó játéktere pedig hihetetlenül kiszélesedett.

Száz Pál nyelvi beleélőképessége hermészi leleményességű, a műfajok (vers, regény, dráma) közt pedig olyan biztonsággal mozog, hogy az átmenetek zökkenőmentesek, és szinte maguktól értetődők. A szöveg historizáló síkjai (és ezen belül sokszor az elviselhetőség határáig terjedő részletezőkészsége) sajátos belső mozgást feltételez: a szövegek olvashatók előkerült hajdani dokumentumokként, de helyenként hagyományparódiaként is. A játék, mert ez a legpontosabb szó, egyszerre tudós allúziókkal és nyelvszövéssel leterhelt hagyományvarázs, és egyszerre „véresen komoly” allegória, mely az idill szintezős természetéből adódik.

A pásztoridill, ahogy a pásztordráma is, különféle értelmezői szinteket teremt: elsődlegesen a maszkos elbeszélésmód pásztorkörnyezeti aspektusai dominálnak, ám naivitás lenne ebben bármiféle realitást észlelni. A műfaj alapja pontosan ez a furcsa, örök manierizmus, a mesterséges báj, mely mindig a mögöttről beszél, arról nyilatkozik meg, amit ez a metadiskurzus elfed. És Száz két írásműve a szerelem drámáiról vall, a létben megbúvó költészetről, az érzékiség mindenkori játékosságáról. És minden mögött ott a létszorongatottság, a modern nyugtalanság képzetköre is, a jelen maga, sokszoros álarcban és mégis pőrén.

A szöveg ínyenceknek való olvasmány, a régi irodalomban kevéssé jártas olvasó itt-ott ellankad – és ez nem elsősorban a szöveg hibája.

(Száz Pál: Arcadia, Kalligram, Pozsony, 2011).

Értékelés: llllllllmm