Anya-versek, melyekre szükségünk van

Hogyan lehet elmesélni egy szülést és az anyává válás élményét? A közbeszéd jellemzően a végletek felől közelíti meg a témát. Életet adni egy csecsemőnek a legek netovábbja: a szülés pillanatát a fellegekbe emeljük, hiszen ez a legboldogabb, a legszebb, a legőszintébb dolog egy nő életében. Ezzel szemben, aki már szült, és ezt éppenséggel térségünkben, valahol itt, Közép-Kelet-Európában tette, az gyakorta homlokegyenest ellenkező tapasztalatokról számol be. Szülészeteinken olyan praktikák uralkodnak, melyek néhány évtizeddel maradnak el a modern szülészeti alapelvektől, a nők olyan bánásmódot kénytelenek megtapasztalni, mely a normál mindennapjainkat is megkeserítené – szüléskor pedig mindez a teljes kiszolgáltatottság állapotában éri őket. Ugyanígy az anyává válás, melyről szintén hajlamosak vagyunk fennkölten áradozni, sem kell, hogy zökkenőmentes folyamat legyen.

Hogyan lehet traumaoldó az irodalom? Elsősorban azzal, hogy a felszínre kerülnek azok a történetek, amelyek pátosz nélkül kezelik a szülést és az anyává válás folyamatát, és ezek kevésbé fényes oldalát is képesek érzékeltetni.

A szüléstörténetek, az anyává válás ilyen történetei még mindig kevéssé élnek bennünk. Bár az anya állandó irodalmi toposz, kevés jó szöveg készül az anyává válásról. Olyan, mely képes érzékeltetni a folyamat bonyolultságát, rámutatni azokra a nőket és anyákat érő tapasztaltokra és érzésekre, melyek akár ellentmondásosak is lehetnek. Arra, hogy az anyává válás számos nő életében vezet identitásválsághoz, és arra, hogy ezért az identitásválságért a társadalmi elvárások is felelőssé tehetők. Márpedig a társadalmi elvárások határozotan élnek bennünk: miközben a nőket az a tudat irányítja, hogy a gyereknevelés, a gondokodás az anya elsődleges (akár kizárólagos) feladata, kiesnek addigi életükből, lassanként láthatatlanná válnak.

Kállay Eszter kötete ezt az űrt tölti be. A Vérehulló fecskefű a szerző második verseskötete (2020-ban debütált Kéz a levegőben című kötetével). Kállay Eszter sajátos költői látásmóddal, kimagasló érzékenységgel tárja elénk várandósságát, szüléstörténetét és anyává válásának folyamatát, felvillantva az ezek mögött rejlő érzések bonyolultságát. A kötetet olvasva egyrészt újra megélhetjük saját tapasztalatainkat – ebben a tekintetben kijelenthető, hogy a kötet traumaoldó, gyógyító hatással bír –, vagy éppen megismerhetjük egy női énkép változásának a folyamatát.

A kötet versei három tematikus blokkba rendeződnek, melyek laza időrendi sorrendet követnek. Az első részben a várandóság és szülés témája kerül középpontba, a másik kettőben már a megszületett babához (is) beszél a költő, miközben vissza-visszautazunk időben, a szerző képzeletének prizmáján keresztül éljük át újra a szülés mozzanatait – olykor mintha az is felsejlene, hogy a valós történtek helyett hogyan lehetett volna. A versek döntő többségében a szerző egyes szám első személyben szólal meg, olykor pedig harmadik személyben, mintha kívülről látná önmagát. A költő többnyire szól valakihez. Van, hogy saját magához, mint például a ne érezd című versben (a címek kis kezdőbetűvel szerepelnek a kötetben): „a gerincérzéstelenítés, súlyos, ahogy leér / fémesen nehezíti el a hátad.” Többnyire azonban a magzatához és a már megszületett gyerekéhez beszél – „álmomban a tej, amit szívsz belőlem, tintakék” (tintakék) –, van, hogy a partneréhez – „mélyen beivódtunk egymás cselekvéseibe” (az elengedés biztonságos) –, megint máskor pedig nem egyértelmű, hogy kettejük közül kihez címezi a szavakat. Ez a kísérletező hangnem a címadó versben is izgalmas olvasati lehetőségeket tár elénk, melyben a költő a gyerekeit keresve, egyes szám első személyként szól egy meghatározatlan hallgatósághoz. Ebben a versben kiváltképp érződik annak ellentétje, hogy a beszélő egyrészt roppant személyes hangnemben beszél, gondolatai, összefüggései mégis felülemelkednek a személyes síkon, akivel univerzális húrokat pendít meg. Az identitásválság, amelyet Kállay Eszter elénk tár, az univerzális anyakép válsága is egyben.

Mi a női énkép válságának az okozója? Az anyaságnak vannak szép és megindító pillanatai, ehhez nem fűződik kétség Kállay Eszter könyvében. Az ilyen pillanatokat gyönyörű költői nyelvezettel festi le, mint például a mantra című versben: „a kontrakciók a madarak hangjának terjedéseként / érnek egyre közelebb, és hoznak téged egyre közelebb.” Azonban azok a mozzanatok a leginkább elgondolkodtatóak, melyekben felvillan a düh, melyet a költő nem tud, vagy nem akar leplezni. Várandósan tudatosítja, hogy „a testem közügy / nem vihetem ki úgy az utcára, hogy ne szóljon hozzám valaki. / Mindenki megnéz, és esküszik, hogy / fiú lesz, hogy éjjel fog megindulni, / hogy sok tejem lesz, hogy nem lesz / elég” (szívcsap). Ez a megbélyegzés még keményebben csapódik le rajta friss anyaként: „a tér szélén a katona mosolyogva biccent a kismamára, / a sarki bolt előtt egy bácsi boldogan látja, hogy a helyemen vagyok” – írja a láthatatlanok földje című versében. A vers következő sora a kötet talán legerőseb mondata, melyben a költő saját, egyben univerzális anyasorsát összegzi: „ilyen magasról még sosem estem le, hullottam át a láthatatlanok földjére”.

Az énkép válságának egyik fontos okaként bukkan elő újra és újra a versekben az írás nehézsége. A pályája elején álló költő kénytelen számot vetni azzal, hogy nem tud írni – legalábbis nem tud úgy írni, ahogy azelőtt. A ne add tovább című versben jelenik meg legerőteljesebben annak gondolata, hogy a gondoskodó anya szerepének betöltése mellett mennyire nehéz feladattá válik az írás, miközben az irodalomnak is felrója a hiányos anyaképet: „egymillió év, amely során nem született elég vers rólunk, akik / most is félálomban olvasnak, és olvasás közben szoptatnak, / pelenkáznak, mosnak, feltörölnek és vigasztalnak. / nekik üzenem, hogy a verseim / nem kifényesített tárgyak, / egészen mástól világítanak.”

Kállay Eszter kötetét olvasva arra döbbenhetünk rá, hogy a köztudat és az irodalmi szövegek idealizált anyakaraktere a férfiközpontú gondolkodásmód találmánya. Az idő, mint luxuscikk, melyet a szerzők „fényesítésre” – versek, szövegek finommá csiszolására – fordítanak, a férfiaknak adatik meg. Annál többet érnek a csiszolatlan anya-versek.

Kállay Eszter: Vérehulló fecskefű, Magvető Kiadó, 2023.